Az út című, Cormac McCarthy Pulitzer-díjas regényéből készített filmben nincs fordulat, nincs magyarázat, nincs valami jó kis meglepetés. Az apa és a fiú dél felé megy, a tengerpartra, de hogy minek kellene ott lennie, az nem derül ki.
Arra gondolok, hogy valami nagyon rafinált piaci manőverrel a könyvkiadók vették rá a filmeseket, hogy Az út című Cormac McCarthy-regényt vászonra küldjék. Azzal nehéz lenne megvádolni őket, hogy lelőnének bármilyen poént, hiszen poénokban vagy fordulatokban nem éppen gazdag történettel van dolgunk, de talán felkeltik az érdeklődést: mi lehet a könyvben, hogy bár szikár és fantáziátlan szomorú utópia, a sok az eszkimó - kevés a fóka típusból, mégis minőségi könyvsiker, Amerika egyik legjobb írójától. Ha filmsikert is sikerül barkácsolni belőle, akkor úgy tűnik, a ma moziemberét leginkább két dolog foglalkoztatja: a vámpírok és a világvége.
A moziban maradva: mindkét filmtípusból van bőven, de az új technikák új csodákat kínálnak. Az út nem használ sokat az új csodákból, nem mutat égszakadást és a földindulást is csak hangokkal, távoli mormogásokkal és időnként kidőlő fákkal érzékelteti. A néző sejti már, hogy többről van szó, mint mezei kis világvégéről, hiszen annyira nehéz lenne megfejteni, hogy milyen típusú katasztrófa lehet, amelynek következtében minden élő elpusztul, csak pont az ember nem, de filmváltozatban ezeket az átvitt értelmeket igen nehéz érzékeltetni. Marad tehát a vándorlás hajléktalanszerelésben, kihalt és elszürkített tájakon, egy-egy találkozás büdösre maszkírozott híres színészekkel (nevezetesen Robert Duvall-lal), a nők esetében ezek a finom kozmetikai megoldások, hogy úgy kell valakit kifesteni, mintha egyáltalán nem lenne kifestve. Mindehhez úgy kell tenni, mintha az apa-fiú kapcsolat egy különösen mély és érzékeny feldolgozását látnánk. Nem tehetek róla, de én nem látom.
Amit látok, az nem feltétlenül elkeserítő. Látom az elképesztő színészi odaadást, Viggo Mortensen olyan szörnyűségesen sovány azokban a jelenetekben, amelyekben a jéghideg patakban kell megfürdenie, hogy elszorul a néző szíve, ilyen filmért igazán kár volt annyit sanyargatnia magát. Mellette kimagaslóan ügyes a gyerekszínész, Kodi Smit-McPhee, a többieknek pedig nincs sok lehetőségük, ijesztgetik egymást késekkel és fegyverekkel, ha rossz leszel, megeszlek. Sőt ha nem leszel rossz, akkor is.
Nincs fordulat, nincs magyarázat, nincs valami jó kis meglepetés, mint, mondjuk, A majmok bolygójában, semmi nem oldódik meg, nem jön megvilágosodás, még azt sem tudjuk meg, hogy miféle összefüggés lehet az általános lehűlés és a földrengések között. Az apa és a fiú dél felé megy, a tengerpartra, de hogy minek kellene lennie délen a tengerparton, az végül nem derül ki. Ember embernek farkasa, ez derül ki. Hogy ezt miért kell ilyen hosszan és unalmasan taglalni, az megint csak nem derül ki.
