Almodóvar hősei továbbra is igyekeznek hol kiismerni, hol kikezdeni a vágy törvényét, de a rendezőre jellemző dagályos szertelenség helyett ezúttal már higgadt, steril filmvilág ad táptalajt az érzelmektől túlfűtött történetnek.
A steril közeget már csak a főszereplő személye is megköveteli. Antonio Banderas egy elismert orvost játszik, aki az emberi bőr génállományának manipulálásával kísérletezik. Célja, hogy egy, a mienknél sokkal ellenállóbb bőrréteget tudjon kifejleszteni, mely a masszívabb sejtállománynak köszönhetően erősebb védelmet nyújtana a különféle, csípéssel terjedő fertőzések ellen. A saját maga által tenyésztett hámsejtréteget egy páciense bőrébe ülteti be, akit luxusvillája egyik eldugott szegletében rejteget. Mielőtt jobban elmerülhetnénk a kísérlet izgalmas fejleményeiben, rögtön felmerül a kérdés: miért van bezárva egy harminc négyzetméteres helyiségbe egy gyönyörű nő, és vajon miért nincs még a teljes idegösszeomlás szélén?
A válasz az alapkonfliktus jellegében keresendő. Az új Almodóvar-film felépítése már nem kívánja meg a korábbi művekből ismert, képregényszerűen elnagyolt, gyakran komikus szereplőket. A magas hőfokon lobogó szerelmi rapszódiák helyett ezúttal egy némileg szokatlan és lassan kiérlelt bosszú története áll a középpontban, melyről a Kill Bill óta mindenki tudja, hogy hidegen tálalva a legjobb.
Ez persze nem jelenti azt, hogy a mostani Almodóvar-figurák ne a szenvedélyek labirintusában bolyonganának. Épp ellenkezőleg: ennyire talán még sosem tűntek eltévelyedetteknek. Tekintetükből már nem a bohém életkedv, a féktelen hév vagy a szeretetre méltó naivitás sugárzik, hanem a lassan, de biztosan őrületbe torkolló megszállottság szikrája. A felfokozott drámai helyzeteket itt már nem oldja fel, de nem is tudná feloldani egy abszurdan nevetséges fordulat vagy egy transzvesztita bárban előadott dalbetét. Intenzív hangulatingadozások helyett ugyanis feszes dramaturgia és a feszültség kiváló adagolása mentén követhetjük végig egy olyan orvos történetét, aki saját kutatásának – sőt ha úgy tetszik: saját teremtményének – köszönhetően elveszti a józan ítélőképességét, és így az események feletti kontrollt is.
Miután a 2000-ben Oscarral is kitüntetett, Mindent anyámról valamelyest zanzásította, s egyben érett, letisztult összefoglalását is nyújtotta Almodóvar addig életművének, a rendezőnek új formanyelvre volt szüksége. Az, hogy Beszélj hozzá!-val kezdve, majd a Rossz neveléssel folytatva egy realisztikusabb, és az aktuális trendekhez illően töredékesebb narratívával dolgozó kézjegyet kezdett kialakítani, kifejezetten üdítő lépés volt, még ha ez az újítás egy komorabb, kimértebb, tehát bizonyos szempontból kevésbé „almodóvaros” stílust is eredményezett. Ennek az irányvonalnak láthatjuk egy újabb, s talán az eddigi legjobb darabját, mely egyértelmű bizonyítékát nyújtja annak, hogy a mélyebben barázdált ráncok nemcsak az épp elkopni készülő Banderasnak, hanem Almodóvarnak is határozottan jót tettek.
