A sikert sikerre halmozó Ridley Scott újra történelmi témát feldolgozó monumentális alkotást készített. Ez a filmtípus Hollywood jelképe és zászlóshajója; az elcsépelt metaforát csak azért mertük használni, mert a történet a második keresztes háború utolsó éveiben játszódik, s a főhősnek valóban tengerre kell szállnia azért, hogy bűnbánatot nyerjen a Szentföldön. A helyszín és az időpont kiválasztása nem véletlen. Jeruzsálem ma a felekezeti megosztottság szimbóluma, s ha hozzá kapcsoljuk a keresztények és a muzulmánok világméretű ellentétét, akkor napjaink egyik leégetőbb problémájánál tartunk. A néző érti a rendezői szándékot, egyet is ért azzal, amikor a vászonról felszólítják őt a megbékélésre, a vallási-etnikai türelemre. Az üzenetet érti, a filmet nem...
A világszerte forgalmazható történelmi filmek sikerének talán legfontosabb összetevője, hogy olyan eseményt kell kiválasztani, amely élénken benne él a kollektív emlékezetben. Amelyhez nem kell hosszú felvezetés és állandó magyarázat, elég egykét hívó szó, és a néző a föld különböző pontjain azonosítani tudja a látottakat. Nem szeretnénk felmentést adni a Mennyei királyság rendezőjének, különösen pedig a forgatókönyvet író William Monahannek, de ilyen esemény egyre kevesebb van. Sajnálkozhatunk, szidhatjuk a mai oktatási rendszert, de Jeruzsálem eleste sem tartozik közéjük. És nincs a világon olyan műveltségi vetélkedő, ahol akár a legmagasabb tétért is meg mernék kérdezni, ki védte a szent várost Szaladin seregei ellen. Így aztán három, egymással köszönő viszonyba ritkán kerülő részre tagolódik Ridley Scott filmje: nyomon követhetjük egy fiatalember lelki történéseit - fejlődésről azért nem beszélünk, mert nézetei nem változnak semmit; hatalmas tablókat láthatunk a korszak csatáiról és ostromairól, és hallhatjuk a már említett aktuális üzenetet.
A rendező korábbi munkáihoz viszonyítva meglepően nehézkesen indul a történet. 1184-ben járunk, s a dolog tétje az, hogy egy kovácsként dolgozó fiatalembert Frankhonból a Szentföldre kell juttatni. A nyitány történeti megalapozottságáért nem állunk jót, a lényeg az, hogy apaként felbukkanó - majd gyorsan a túlvilágra távozó - Liam Neeson végül ráveszi állítólagos fiát, Ibelini Baliánt, hogy keljen át a tengeren. Balian, a későbbi legendás hős, Jeruzsálem védője elfoglalja az atyai örökséget, és származásánál fogva belecsöppen a korszak szentföldi belviszályaiba. A történetvezetésben fikció és históriai hűség zavaróan keveredik egymással. A kötelező magánéleti szálnak, Balian és a királylány, Szibilla szerelmi kapcsolatának semmi alapja, s ezt meg is szenvedi a néző, mert csak néhány külsődleges jelenetre futja a színészektől és a rendezőtől. A szereplőkkel való azonosuláshoz markáns személyiségek kellenének, a hirtelen karriert befutó Orlando Bloom nem tartozik közéjük, a szemjátékban erős Eva Green pedig különösen nem. Az emberi-magánemberi vonulathoz még annyit tegyünk hozzá, hogy más alkotásában kitűnő tempóérzékű Ridley Scott gyakran hagyja leülni a filmet, kimondottan unalmas perceket okozva a nézőknek.
A Mennyei királyság legjobb percei a történelemformáló események reprodukciói. Felemelő jelenet a leprában szenvedő IV. Balduin király és Szaladin szultán találkozása, hiszen olyan kort idéz meg, melyben az egymás iránti tisztelet még alakította a história menetét. Remekel Ridley Scott Kerak ostromának bemutatásakor, a Hattín szarvainál történt összecsapás megjelenítésénél, nem is beszélve Jeruzsálem védelméről és feladásáról. A képsorokban minden együtt van, ami egy monumentális filmhez kell. Csak az a baj, hogy a néző nem tudja, mihez kapcsolja a látottakat, a mozaikdarabok illesztéséhez hiányzik a közös emlékezet összetartó ereje.
