Nagy nevek, magas költségvetés, festői látvány és egy halhatatlan történet: Christophe Gans pompázatos mesét rajzolt nekünk, hozzá pedig meghívta – többek között – Vincent Casselt és Lea Seydoux-ot, hogy szépek legyenek. A többi köréjük pedig már az egy év utómunka. De lássuk, mit rejt még ez a francia történet!

A Szépség és a Szörnyeteg története adja a szörnyek, alakváltozások, természeti erők és férfi-női egyesülés torz formáinak gondolatkörét, mely azonban úgy válik igazán izgalmassá, hogy ezek a témák nem teljesen új keletűek a rendező, Christophe Gans életművében. Hiszen a gonosz, a torz, az elvarázsolt motívuma mindegyik filmjében megjelenik valamilyen formában.

Első filmjében, a Könnyező harcosban (1995) Kínáig megy, hogy témát kerítsen. Egy különleges, sárkánytetoválást viselő gyilkos története bontakozik ki, aki egy lány kedvéért megváltoztatja a megváltoztathatatlant. A gonosz nem eredendően van jelen benne, kiválasztott és beléoltják, de némiképp megmarad az akarata, vagy legalábbis a szerelem előhozza. Ő a szörnyeteg, aki a szépséget meglátva újra emberré válik. Nohát, teljesen más kulturális köntösben, de az emberben jelenlevő gonosz és jó harcára épül a „mese”.

Ezután Dél-Franciaországba kerülünk, csakhogy az 1700-as évekbe – Christophe Gans Farkasok szövetsége (2001) című kosztümös filmje által. Itt a szörny már valódi szörnyként, vagyis embertől függetlenül is megjelenik. De emberen belül is: a gonosz és a jó, a gyilkos és a segítő szándék végig ellenpólust alkotnak. 2006-ban már nem ás olyan mélyre a rendező. Sem térben, sem időben nem ugrunk nagyot, a kortárs popkultúrát használja fel, egészen pontosan egy videójátékot: Silent Hill – A halott város. Ám a horror bugyraiba annál inkább belemarkol, nem riad vissza semmilyen rémisztgetéstől, vagy a realitástól elrugaszkodó lényektől, miközben mégiscsak a – sérült – lélek rejtelmeiről van szó, vagyis az emberi létezés alapjairól. Mindeközben a film a digitális grafika csúcsteljesítményével büszkélkedhet, és ezzel kissé át is tolja a hangsúlyt a technika irányába.

S ím, 2014-et írunk, Christophe Gans A Szépség és a Szörnyeteggel rukkol elő, s ilyen filmekkel a háta mögött joggal képzelhetünk egy vérfagyasztó, vagy legalábbis rémisztő változatot. De nem, a rendező ezúttal valóban mesét mesél. Ugyan a szörny motívuma egészen központi, s érződik is, hogy fontos a külsőleg szörnyalakban élő herceg és az emberi formában garázdálkodó bandita párhuzama, valamint a nemcsak szépséges, de jóságos lány felnövekvés története, csak sajnos nem fedezhető fel holmi elsöprő pszichológia ezzel kapcsolatban. Igazából ami elsöprő erejű ebben a filmben, az a látványvilág. Az elvarázsolt kastély, a nyíl által halálát lelt nimfa szobra az erdőben, a változó, alakuló növényzet buja textúrájának gazdagsága festményeket idéző erejű. Számomra John Everett Millais preraffaelita festő Ophelia című művét idézte meg, mely szintén a természet, a gazdag növényzet és a tragédia világa. De nem csak a festői jelleg uralja a képet, megjelennek például a kevésbé jól sikerül, magyarul „kutymákoknak” fordított, nyomott fejű, aranyosnak szánt lények, melyek inkább idétlenek, mint kedvesek a varázslatos környezetben.

Ugyan A Szépség és a Szörnyeteg egy közismert mese Franciaországban, s több változat kiadását is megélte, Christophe Gans filmje szempontjából Jean Cocteau 1946-os filmváltozata (La belle et la bete) a legizgalmasabb viszonyítási pont. Az ötvenes években egészen más technikai repertoár állt a filmkészítők rendelkezésére, Jean Cocteau mégis tudott varázsolni, leginkább a magától mozgó, önálló életerőt sugárzó kastélybelsőkkel, de ehhez minden találékonyságára szüksége volt. Vele szemben Christophe Gans bármit kigondolhatott, az megrajzolódott, s ahogy maga nyilatkozott, volt elképzelése bőven, tulajdonképpen azt is tudta, hogy hány darab rózsát szeretne látni az adott képen. A két mű közti párbeszéd az évtizedek adta különbségek ellenére sok apróságban megfigyelhető, kezdve a Szörnyeteg hasonló nagymacska-szerű maszkjával az egészen hasonló beállításokig.

Meg persze a mesejelleg, amire Christophe Gans rá is tesz egy-két lapáttal, hiszen a históriát mesekönyv keretbe rejti, hogy aztán újra a valóságot villantsa fel, de azt már oly negédesen, hogy tulajdonképpen a meséből egy újabb mesébe csöppenünk. Sajnos az elalvás előtti mese egy fölösleges narrációt is von maga után, mely időről-időre megszakítja a film menetét. Mint ahogy a Szépség múltidéző álmai is, melyek kapcsán felmerülhet a gyanú, hogy fő funkciójuk Vincent Cassel (Visszafordíthatatlan, Farkasok szövetsége) csinosabb formájának szerepeltetése.

Oké, a főszereplő választás vitathatatlan erénye a filmnek. Vincent Cassel mellett Léa Seydoux szerepel (Adéle élete, A Grand Budapest Hotel), kinek eleven játéka kellően kislányos és egyben szépséget sugárzó. S bár hőssé növi ki magát a történet végére, a karakterfejlődés bemutatása nem igazán árnyalja ezt. Olyan mintha eredendően és mindig is jó lenne, hiába undokok vagy elvetemültek a körülötte levők. S legvégül is ugyanaz a családimádó derű lengi körül, mint ami a film legelején. A Szörnyeteg mind a szép külső és vérszomjas belső, majd rút külső, ám egyre érzelmesebb belső mellett megkapja a szerelmet. Ez a kívül-belül játék izgalmas terep a bennünk élő szörny elemzésére, de a film végkifejletét tekintve elég direkt metamorfózis rajzolódik ki: a vadászból kertész lesz.

Mivel gyerekmese A Szépség és a Szörnyeteg, amely mesét bármilyen korosztály megnézheti, elnézőbb vagyok. Hagyom, hogy elvarázsoljon. De aztán véget ér a film, és muszáj bevallanom, hogy erős hiányérzetet hagy maga után. Ugyanis a sok lehetőség és sok díszes megvalósítás mellett semmilyen komolyabb mélység vagy rendezői vállalás nem jellemzi a szörnyekkel oly különleges viszonyt kialakító rendező filmjét.