Füst Milán száz évvel ezelőtt egy néhány soros újsághírből építette föl a Boldogtalanok drámáját. Dömötör Tamás ezt a logikát folytatja, autentikusan ülteti át az eredeti sztorit a média mai közegébe. De a Czukor Show már nem a szerencsétlen nyomdászt avatja főszereplővé, hanem a körülötte mozgó stábot.
Nem láttam a film színpadi változatát, de azt hiszem, a vásznon még erősebben üt, pont oda, ahová ütni szeretne. A szerelmi háromszöget Dömötör egy laza délutáni talkshow-ba illeszti, jó lesz háttérműsornak a munka utáni családi unalomhoz. A műsorvezető, a producer, a svéd szakmai látogatók, az asszisztens és az egész kaotikus kelet-európai médiaipar a legkevésbé sem érdekelt a téma kibontásában, de valamivel ki kell tölteni a műsoridőt, mozgó fényvisszaverő felületnek meg jók lesznek a "hogyan hozzuk össze szétszakadt családunkat" szereplői.
A kezdőhelyzet lassan akar beindulni. Lány visszaköveteli rég látott bátyját, unja ápolni a hisztérikus, alkoholista anyját és visszatenné a problémát a báty vállára. A báty élettársa magába fojt minden érzelmet, pedig volna mit: terhes, eltartja a fickót és beköltözteti az albérletbe annak új szeretőjét, legalább ne maradjon egyedül, ha a közös férfi megint új szoknyák után indul.
Füst Milán eredeti drámájából csak a szituáció maradt meg, a szövege helyett négyféle nyelv jelenik meg: a képernyőre szánt, összevissza használt, elidegenedett kifejezések labirintusa, a menedzsernyelv (angolul, mert közben a svéd stúdióból érkező vendégeket folyamatosan kalauzolni kell), a mindennapok sűrű, kevéssé változatos káromkodásai (ez a köznyelv szerepét tölti be, a munkában ugyanúgy, mint a telefonbeszélgetésekben vagy a taxiban), illetve az alig néhány szavas párbeszédek, amelyek inkább közös csendnek mondhatók. Ilyen minimálmondatokat csak a műsorvezető harmonikus családjában, vagy a stúdióban a történet középpontjában álló, két nővel együtt élő férfi válaszaiban tapasztalunk. Ezek a csendek foghatók fel őszintének, a többi nyelvi káosz az átverés része. Ilyenformán a film súlyos ítéletet mond magáról a verbális kifejezésről is, egy újraértelmezett bábeli nyelvzavarról tudósít.
De a vád elsősorban a média durva felelőtlensége ellen szól. Ahogy jönnek az újabb szereplők, úgy veszti el az irányítást a stúdió vezérlőjében ülő rendező, egyre jobban szétzilálódik a rend és a család tragédiája egyre erősebben dolgozza át a franchise műsor konzervszabályait. Amikor a végén eldördül a lövés, már senki sem érti, hogyan jutottak el idáig az események, hogy kerülhetett be a fegyver, mi szabadította ki az indulatokat. Az ok és az okozat pedig egészen világos összefüggésben áll, az önkéntes szereplők valójában nyilvános kínzásnak alávetett kísérleti állatokká válnak, és egyedül ők veszik komolyan a műsort.
Dömötör Tamás rendezése nem ragadt bele a filmre vitt színpadi mű problémakörébe, erős és sokszínű atmoszférát tett a tragédia köré. Tóth Widamon Máté kamerája végig egy krimi képi eszközeivel él, hajszolt kameramozgások kísérik az előkészítést és az utolsó képsorokat - a bűneset lehetősége így a mozi elejétől kezdve beépül a látványba -, de bent a stúdióban a tévés beállításokat követi. Anger Zsolt remek, visszafogott játéka, Czukor Balázs expresszivitása, Vasvári Emese fojtott regiszterei szépen épülnek egymásra. Következetesen formált mozi, túlzások és hamisságok nélkül, még közönségfilm is lehet.
