Kár, hogy még csak május van, így nem írhatjuk le, hogy a Rossz szomszédság az év vígjátéka. Egyéb meglepetések azért így is akadnak: a tinisztár Zac Efronról kiderül, hogy színészkedni tud és humorérzéke is akad, Seth Rogen pedig a füvesvígjátékok után Louie C.K. útjára lép.

Már annyi alfertályi poént durrantottak el, annyi sperma- és ürülékgeget préseltek ki magukból Hollywoodban, hogy talán azok is ráuntak, akik eddig kétfarpofára zabálták a vulgárvígjátékokat. Mivel a színvonal erősen hullámzott, így véletlenül jól is elsülhettek a tabuhágó próbálkozások, de nem is az a csoda, ha valamelyik véletlenül megröhögtet – hiszen a testnedvhumor manapság olyan, mint a húszas években a pofára esés: ha elég nagy svunggal csinálod, működik –, hanem ha némi értelem is szorul egy ilyen műremekbe. Márpedig a Rossz szomszédság, hiába tuskóbb a Tapló Télapónál, a sok kőegyszerű partypoénja mellett azért mondani is tud valamit a bulizásba merevedett, céltalan fiatalságról és a harmincas éveikre csak-csak felnövő (kevésbé) fiatalok kötelességvállalásáról.

Seth Rogen a Felkoppintva óta lezserül tud kinőni a sztóner semmítésből, ezúttal azonban nem a megkomolyodással, hanem a szomszédjukba költöző diákszövetséggel akadnak gondjai. Feleségével – a főként horrorszerepeiről ismert Rose Byrne adja meglepően viccesen – még csak most kezdik feldolgozni, hogy Stella megszületésével kimaradnak a bulikból, mikor éjjel-nappali bulifelügyelet nyílik a szomszédban. Mivel a kezdeti erőltetett spanolás – a magukat lazának beállító harmincasok műszlengje óriási – hamar nyílt ellenségeskedésbe fullad, a Rossz szomszédság – ha lehet annak hívni – cselekményét a kölcsönös szívatások szolgáltatják. Már a zsánerindító alapfilmek, a Party zóna vagy A suttyók visszavágnak se részletesen kidolgozott fordulatain, hanem a kiötlött csesztetések kreativitásán állt vagy bukott, a Rossz szomszédság pedig ezt a trendet viszi el a végletekig. Roppant humoros adok-kapok az egész film, amelyet Nicholas Stoller rendező (Lepattintva, Felhangolva) felturbózott, klipes stílusban ad elő. Úgy pörög ez a vígjáték, mint a Project X című bulifilm, a jeleneteknek idejük sincs lecsengeni, már trappolunk is át a következőn, miközben a poénok zsúfoltabban követik egymást, mint egy Family Guy-epizódban.

A szomszédok humorát szerencsére nem kizárólag a vulgár- és a baba-mama-vígjátékokból pofozták össze. Sőt, akár eltévedt marslakók és Hollywood-kutató szociológusok is tájékozódhatnak majd belőle, hogy mi is számított viccesnek 2014-ben, mivel a Rossz szomszédság majd’ az összes aktuális komédiatrendeket magába sűríti. A gusztustalanság tabusértésére apelláló gross-out humort például sikerül túllendítenie a szimpla sokkértéken, és korábban járatlan terepre terelni: az anyatejviccekből ugyan Adam Sandler már kihozta, amit ki tudott (ld. Nagyfiúk), de a Rossz szomszédság még egy lépéssel továbbmegy. Hogy mégis szerethetővé válik ez a film, azt a nagyon a határon táncoló fejésjelenet lecsengetése is jelzi: mint két igazi ember, Seth Rogenék elkezdenek poénkodni a több mint kínos epizódon, és megpróbálják viccel elvenni a dolgok élét.

Az egy-egy kínos eseményre poénvariációkat gyártó, improvizatív stand-up comedy helyett azonban az egykor posztmodernnek, ma már csak mindennaposnak számító utalásos humor dominálja a filmet. Az elsőfilmes forgatókönyvírók, Andrew J. Cohen és Brendan O'Brien nem titkolt vágya, hogy legalább egy tízessel megverjék az egy percbe passzírozott popkulturális kikacsintások versenyében Seth MacFarlane-t. De nem az a meglepő, hogy pl. az összes fontosabb kortárs tévésorozatra elsütnek egy hivatkozást a Trónok harcától a Breaking Badig, hanem hogy mindegyik vicces – sőt a Ponyvaregény untig koptatott Ezékiel-recitálását vagy a Taxisofőr De Niróját is ütősen tudják kifigurázni. A sok trágárság és az elsőre öncélúnak tűnő utalástűzijáték mögött bujkáló értelemről tanúskodik, ahogy a Family Guy-t megidézik Rogenék. Nem Peter Griffin és Seth gömbölyödő pocakja között vonnak párhuzamot, hanem a tömegkultúra által sugallt éretlen férfiképről beszélnek, hiszen a színész is ugyanazzal az infantilis, de szeretnivaló gyerekember karakterrel vált híressé, aminek Peter Griffin a kíméletlen, középkorú paródiája. Sethék egy veszekedés során vágják egymás fejéhez, hogy a férjnek igenis joga van Peternek, vagyis éretlennek és felelőtlennek lennie, a feleségnek pedig az a dolga, hogy eltakarítson utána. Hasonló szerepleosztás persze csak az anarchikus rajzfilmben működik, a „valódi” házasságban nem.

A Rossz szomszédság azért működik a határátlépései ellenére is (amik más filmben rosszindulatúnak mutatnák fel a karaktereket), mert főbb alakjai mögé rendre emberi gyengeséget rajzol. A diákszövetség elnöke például hiába született csajmágnes és hivatalos bulikirály, a történet könnyedén szembesíti semmibe futó céltalanságával és a túlidealizált egyetemi tivornyakultúra ürességével. A korábban geil tinifilmekből ismerhető Zac Efron árnyaltan hozza a tinimacsó paródiáját, ám Adonisz-mellkasa és barátságba vetett hite mögül elővillan magányossága és kétségbeesése. A Rossz szomszédság tehát hiába idéz trashközeli műfajokat, közben rombolja is a játékba hozott zsánermítoszokat: Efron személyében például azt, hogy nincs jobb/fontosabb/coolabb dolog az egyetem alatti dorbézolásnál.

Míg Efron a film legjobb alakítását nyújtja be, addig Seth Rogen rálép a tévésorozatokban Louie C.K. és Lena Dunham által kijelölt útra, vagyis egyre több poént farag saját testének „szépséghibájából”. Ezúttal méretes sörpocakja kerül terítékre, Efron kockahasa mellé helyezve. S a bevállalós Seth menti meg attól is a filmet, hogy szemére hányjuk a sok logikai bakit, amit egy-egy poén kedvéért az írók elkövetnek. Aki akar, könnyebben beleköthet ebbe a Szomszédságba, mint az Itt a vége tudatmódosított Michael Cerájába, de alapvetően nem érdemes ezzel próbálkozni: Stoller filmje egyéni humorérzéktől függően a félév legjobb vígjátéka, amely másfél órájában végig harsányan röhögtet. Nem azért, mert bármiben is újszerű lenne – a burleszket is csak úgy aktualizálja, ahogy a Jackass hatására Hollywoodnak már rég kellett volna –, hanem mert egyszerűen majdnem minden ellőtt vicce vicces. Ez pedig már önmagában műfaji csúcsteljesítmény Amerikában.