Karlovy Vary, Oscar, Sundance, Toronto - többek között ezek a fesztiválok adták a legjobb dokumentumfilmnek járó díjat Az ember a magasban című filmnek. Iszonyú izgalmas darab, de senkit nem érdekelt, hogy a főszereplő és csapata miből élt?
Dokumentum vagy mese?
Amióta Michael Moore az Oscar-gála közelébe került, valahogy jobban figyel a hétköznapi mozizó a dokumentumfilmekre. Az eredetileg nagy elméleti kérdéseket feszegető műfajban (tud-e objektíven közvetíteni a tárgyáról) mára elfogadottá vált, hogy semmi köze a sikeres dokumentumfilmeknek az igazsághoz. Történeteket mesélnek és kész.
45 perc séta 450 méter magasan
Az ember a magasban Philip Petit bohém kötéltáncos és udvartartásának története. Egy ember, aki akkor érzi, hogy él, ha többszáz méter magasban mászkál és táncol köteleken biztosíték nélkül, hogy aztán jól megprovokálja a hivatalos szerveket. E köré az ember köré csoportosulnak a barátok, akik segítenek az illegális gerillatámadásokban. Kifeszítik a köteleket segítenek edzeni és ott vannak mindig amikor kell. Petit és csapata 1974-ben egy éjszaka alatt acélsodronyt húztak ki a World Trade Center két tornya közé, majd reggel azon 45 percen keresztül sétálgatott, mutatványozott.
Dokumentum és illusztráció
Az ember a magasban című film három típusú felvételt használ. Az egyik a beszélő fejes - amikor a szereplők egy (többnyire semleges) háttér előtt mesélik el, ők hogyan élik/élték meg az eseményt. A másik a korabeli, '70-es évek ad hoc, inkább home-videós, illetve televíziós felvételei. A harmadik pedig a készítők által megrendezett jelenetek a beszélő fejek aláfestésére, illusztrálására.
Summa
A szereplők maguk is párhuzamot vonnak a filmben a bankrablással. Az egész WTC-s akció megszervezése annyi energiát igényelt, mint egy bankrablás. Hamisított belépőkártyák, munkás egyenruha, meg hasonlók bevetése ahhoz, hogy fel tudják mérni a terepet, majd feljuttatni mindkét torony tetejére a szerszámokat úgy, hogy a biztonsági őrségnek ne tűnjön fel. És tényleg olyan: annyira izgalmasan mesélik el, hogy csak mantrázva tudom végig nézni: túléli, tuléli, túléli, hisz itt van öregen és meséli, milyen volt harmincöt éve. Nem mintha számítana bármit is az, hogy tudom, mi a vége. Ami igazán érdekes, és nem kerül előtérbe az az, hogy legjobb barátaival és legnagyobb segítőivel miért szakadt meg a kapcsolat. Kiderül, hogy a WTC akció után már semmi sem ugyanolyan köztük, szétmennek, engem meg elképesztően kezd furdalni a kiváncsiság, hogy mégis, mi történt.
Petit egy csppet sem szimpatikus figura, sőt. Utálom. Nincs benne semmi személyes, semmi emberi. Egy igazi showman, aki akkor is megjátsza magát, amikor kérdez, csakhogy ő legyen a középpontban. De amikor a film végén látom fényképekben a sétát a tornyok között, valami bizsergést érzek, de legalább olyasmit, hogy húúha. Ezért a húháért érdemes megnézni tényleg, mert ez elfeledteti azokat a kérdéseket, hogy mi van a barátokkal. És tán egy pillanatra azt a kérdést is, hogy arról miért nincs szó, honnan volt ennek a csapatnak ennyi pénze erre? Hogy hónapokig ezen dolgozzanak, hogy többezer dolláros nagyságrendben vásároljanak felszerelést, hogy többször repkedjenek Párizs és New York között, hogy helikoptert béreljenek egy fotó kedvéért, stb. Ez tényleg nem jutott eszébe a rendezőnek? És a sok fesztivál egyetlen zsűritagjának sem?
Kinek ajánljuk?
- Akit nem érdekel a pénz.
- Aki egy igazán izgalmas filmet akar nézni.
- Akik kötéltáncolnak, és azoknak is, akik nem.
Kinek nem?
- Anyagias és földhözragadt embereknek.
- Akiket fáraszt a költészet.
- Akiknek nagyon erős tériszonyuk van.
7/10
