Ha a Cronenberg-féle Karambolt keresztezzük a világ leggusztustalanabb filmjével, a Rózsaszín flamingókkal, majd az egészre rákeverjük Kafkát, megkapjuk az utóbbi évek egyik legeredetibb magyar filmjét, a Taxidermiát. Pálfi György nem próbálja folytatni a sikeres Hukklét, hanem új ötletekkel kísérletezik. A Filmszemle fődíjas filmje, csak erős gyomrúaknak.
A Hukkléval berobbant Pálfi György új filmjét nem fogják egekbe magasztalni a hazai kritikusok. A népszerű kocsmákban esténként nem a Taxidermiáról lelkendeznek majd a népszerű fiatalok, és ha be is kerül a lapokba, az valószínűleg a filmszemlés fődíjának, vagy a kampányban elborult elméjű nyugdíjasoknak lesz köszönhető. A felháborodáshoz ráadásul nem is kell sokat kutakodni. Pálfi György új filmjében a nemi szervek, hányás, zabálás és pszichés eltévelyedések még annak is okod adhatnak a felháborodásra, akit nem valamelyik heccszervezet irányítana a moziba.
Pedig a gyomorforgató felvételek, az álló faszba csípő kakas, a dagadt húsokon kefélő, izzadt pár, az abortált embriót preparáló srác nem az öncélú hatáskeltés végett kerültek a filmbe.
A sztori önmagában ugyanis csak váza a felzaklató jelenetekből, a hideg és pontosan szerkesztett képekből, és találó dialógusokból építkező világnak.
A három, egymást követő generáció, a szexuális nyomorban élő nagyapa, a szocialista zabálóversenyeken induló apa és a mindentől elidegenedett, állatpreparátor fiú története illedelmes rendezésben legfeljebb tévéjátékos mélységet érne el.
Azzal viszont, hogy látjuk, milyen torz és nevetséges tettekre hergeli a félnótás tisztiszolgát az együgyű képzelgésekkel keveredő nemi vágy. Hogy megjelennek a vásznon a népek barátságát erősítő sportesemény, a zabáló verseny gyomorforgató részletei. És hogy műhelyének mélyére kísérjük a preparálásban perverz módon kiteljesedő emberi roncsot, nem csak kétdimenziós sorsokat ismerhetünk meg. A Taxidermia inkább egy fojtó, öntörvényű világ, Kelet-Európa archetipikus képét vágja a néző arcába. Éppen azt, amiről a film alapjául szolgáló Parti Nagy Lajos-novellák szólnak.
Part Nagynál rázósabb alapanyagot egyébként nehezebben választhatott volna a rendező. A novellák ugyanis megfilmesíthetetlennek tűnnek: a történetet a nyelvi bravúrok, a sajátos képek, képzettársítások hajtják előre. Pálfi György azonban kreatívan nyúlt az anyaghoz, a szövegek vezérfonalára koncentrált, és a csak írásban érvényesülő elemeket vizuális leleményekkel helyettesítette. A Taxidermia így olyan összetéveszthetetlen képi világot kapott, mint például Jeunet filmjei.
A novellák kristályos pontosságát, és az ebből következő, torz gúnyt Pálfi egyébként olyan sikeresen ültette át filmre, hogy az író nem csak az alapanyag szolgáltatójaként vett részt a munkában, de szerepet is vállalt a filmben.
Talán éppen a novellával ápolt hasonlóság miatt lesz, hogy a Taxidermia itthon mégsem vált majd ki komoly felháborodást. A nézők a nedveken, hányáson, testeken, és a film trágárságain, mint hogy "mi végre van, ha feláll az emberi fasz?", kiakadnak, aztán pedig elfelejtik az egészet. A kép ugyanis túl éles, mi pedig túl közel vagyunk hozzá.
A Taxidermia aprólékosan kidolgozott világa, a szilánkokba tört sztori, a részvéttelen történetmesélés idegen a magyar szerzői filmes hagyományoktól. Nem moralizál, nem kacsint össze velünk, nem rág semmit a szánkba. Pálfinak nagy mázlija volt, hogy a zsűriben idén a magyaroknál több volt a külföldi tag.
