A kamera másodpercekig időzik egy kidöntött fából készült rúdon. A fáról épphogy csak az ágakat vágták le: kérge itt-ott szakadozott, enyhén göcsörtösen fut végig a képmező kellős közepén. Ám ez a fa jelzi annak a tartománynak a határát, ahova Kohlhaas Mihály lócsiszár igyekszik lovaival. Ám a tartomány urának emberei útját állják, hogy megadóztassák. Ezek a másodpercek, amíg a kamera szinte állóképpé merevíti a beállítást, a szokványos filmes gyakorlattól eltérő dinamikát és időkezelést ígérnek.
Mindeközben olyan helyszíneket, olyan ruhákat és olyan szereplőket kapunk, amilyeneket nagyjából a középkorba, kora újkorba képzelünk egy XVI. századi történet elmeséléséhez méltón. S bár a XIX. századi Kleist eredeti elbeszélését valójában parabolának szánta, mellyel saját korát bírálta, a középkor hű felidézésének igénye érthető, hiszen ez egyáltalán nem idegen a német író művétől sem. S természetesen mindez meghatározza a film képi világát is.
Így a korhűségre való törekvés persze lényeges eleme a filmnek. Arnaud des Pallières, aki amúgy inkább színházi rendezőként ismert, azonban ennél sokkal magasabbra emelte a lécet. Már az első képsor is egyértelművé teszi, hogy jelentősen többre vállalkozik, mint egy történelem (vagy irodalom) könyv egyszerű illusztrációja. Lenyűgöző eleganciával idézi meg Bergman A hetedik pecsét képsorinak hangulatát, amikor a távolból kíséri figyelemmel a hegytetőn átkelő csapatot.
A film szimbolikájának kiépítése egyébként is sok részletében emlékeztet a svéd rendező eszköztárára. Főalakja a Mads Mikkelsen által alakított Kohlhaas Mihály több szempontból emlékeztet Antonius Block lovagra, ám míg Bergman filmjében a keresztes lovag már minden illúzióját elvesztve jelenik meg a filmen, hogy elkezdje megtalálni magát, addig Kohlhaas Mihály cselekedeteit eleinte éppen a világ megváltoztathatóságba vetett hit határozza meg, míg szépen lassan leszámol illúzióival.
Ahogy Kleist írja művének legelején: Kohlhaas Mihály „a maga korában a legderekabb és legszörnyűbb emberek közé tartozott.” Ezzel a mondattal igazából egy véres Don Quijote történet kezdődik. Főhőse eltéved a XVI. századi korrupcióval teli jogrendszerben, s miután feleségét megölik, véres bosszút áll. Mads Mikkelsen alakítása egyike a filmtörténet ritka kegyelmi pillanatainak.
A film jól mutatja Kolhaas Mihály elszigeteltségét. A ritkán megszólaló, saját törvényei szerint élő lócsiszár mindig kissé távolabb áll a többi embertől éppúgy nyugalmában, mint dühében. Saját törvényei egyre jobban zárják el a külvilágtól, felesége halála után nő meg ez a távolság felmérhetetlenül hatalmasra.
Még egy dolog van, ami Bergman művéhez kötheti Arnaud des Pallières filmjét: a fekete-fehér szimbolikája. Már az első képkockáktól érezhető ez az ellentétekre hagyatkozó építkezés, amikor a fehér és a fekete, megtorpanó, ágaskodó lovak között megjelenik a fekete utazóruhájában a főhős, kihúzott háttal a nyeregben ülve (a Clint Eastwood által formált westernhősök térben és időben távoli mása).
Az egész filmet egyébként a lódobogás, szuszogás, prüszkölés uralja. Ez adja lefojtott hangulatát. A ritka zenei betéteknek, bár tökéletesen korhű motívumok csendülnek fel, nem csupán aláfestő, hanem egyben pontos dramaturgiai szerepük van. Olykor ellenpontozzák, máskor segítik a kiteljesedést. Különösen nyilvánvaló ez a film legutolsó jelenetében, ahol a filmen végigfutó zenei téma végre kitör a zajok és beszédhangok közül és egészében hallhatóvá válik.
Arnaud des Pallières tökéletesen ismeri a filmnyelvet s megvan az a képessége, hogy adekvátan használja az egyes technikai elemeket, úgy, hogy közben őszinte tud maradni. Egyetlen egy képeffektus, egyetlen filmtörténeti utalás sem fojtja el személyiségét. Ez a film a mozi egyik jelentős pillanata.
