Miért kiabálnak a feketék fejhangon? - Központi hírszerzés filmkritika

Azt még mindig nem tudom, miért lett annyira népszerű a pici, de hangos Kevin Hart, de ezúttal sokkal kevésbé elviselhetetlen, mint korábbi filmjeiben. Igaz, ehhez kellett Dwayne „The Rock” Johnson jelenléte is.

Értékelés: 6/10
Kinek ajánljuk? Akik vevők mindenféle akcióvígjátékra és nem kapnak szájremegést Kevin Harttől, illetve akik már régóta bírják Dwayne Johnson munkásságát.

Afféle kiszámítható, bár eddig még nem kutatott ciklusokban érkeznek meg az újabb és újabb, egymással gyakran felcserélhető fekete komikusok. Eddie Murphyt követte Martin Lawrence, őt Chris Tucker, majd jött Eddie Griffin és a náluk valamivel sokoldalúbb Chris Rock, most pedig itt van Kevin Hart, és akárcsak elődei, ő is rendre akcióvígjátékokban látható. Ebben a filmben is ő felel a vígjáték részért, az akcióért pedig az egykori pankrátor, a meglehetősen szép filmes karriert befutott Dwayne Johnson, és azt kell mondanom, hogy a páros viszonylag jól működik. A „viszonylag jól” alatt pedig azt értem, kevéssé idegesítően.

A suliban annak idején halálra szekáltak a furcsán viselkedő, túlsúlyos, göndörhajú Bobot, aki mellett csak egyvalaki állt ki, Calvin, a gimi legmenőbb sráca. Ugrunk 20 évet, és a gimnáziumi évfolyamtalálkozó előtt megjelenik az egykori lúzer, aki ma már kigyúrt, kopasz hústorony elképesztő harcművészeti ismeretekkel és egy CIA jelvénnyel, és megkeresi egykori „megmentőjét”, aki viszont furcsa módon nem vitte sokra, szürke könyvelőként dolgozik egy munkahelyen, amit utál.

Szép dolog az egymásra találás, de hamarosan megjelenik a CIA teljes helyi tagozata, azt állítva, hogy Bob elárulta az ügynökséget, Calvin pedig komoly bajban van, és jobb, ha együttműködik velük.

Engem rögtön meg lehet venni azzal, ha egy film egyik legfontosabb akciójelenetét a Blur Song 2 című számára, vagy bármely más számára komponálják meg, ahogy az itt történik, és talán nem véletlen, hogy az ablakon kizuhanó hőseink egy felfújható óriásgorillára zuhannak – értik, Gorillaz!

Persze lehet, hogy túl sok fineszt feltételezek Rawson Marshall Thurber (Családi üzelmek, Kidobós: Sok flúg disznót győz) rendezőtől, de tény, hogy régi ravasz rókáról van szó a bizniszben, aki tudja, mitől döglik a lény. Tudja például, hogy akármilyen népszerű is (Amerikában) Hart, néha sok belőle, így a játékidő úgy 70 százalékában rendre visszafogja, és azt is tudja, hogy Johnson csupaizom akciósztár perszónája sok újat már nem hozhat a konyhára, így kicsi csavart a dolgon.

Kigyúrt és halálosan veszélyes hősünk ugyanis érzelmileg egy 13 éves gyerek – mint ne mondjak, egy 13 éves kislány – szintjén áll, ami nem jelenti azt, hogy ne tudna bárkit manipulálni vagy ne lenne ügynökként rendkívül fifikás. Ez persze nem túl hihető képlet, de a mindig szimpatikus Johnson megoldja a feladatot, nagyra nőtt gyerekként idétlenkedi végig a játékidőt, miközben, ha kell, egy infantilis Jason Bourne hatékonyságával iktat ki bárkit, aki az útjába kerül vagy a barátját bántja.

És ez az ún. buddy movie titka, ha a két, teljesen különböző karakterű főhős között jól működik a kapcsolat, és itt jól működik.

Persze nem kell a Központi hírszerzéstől kapásból elájulni, mert még egy közepes vígjáték mezőnyből is kilógna. Csakhogy az elmúlt hetekben, hónapokban nem voltunk ezen a téren elkényeztetve – és most kapásból egy másik Kevin Hart komédia, a rémes Pofázunk és végünk Miamiban ugrik be - , de itt legalább vannak vicces mellékszereplők, jó dumák és sok akció.

Aztán az utolsó 25 percben hagyták, hogy Hart azt csinálja, amit minden fekete komikus szokott. Fejhangon kezd sipítozni – Hamvas Dániel magyar hangja sem javít a helyzeten - és idétlen kungfu mozdulatokat produkálni. Én nem tudom, hogy ez miért kötelező elem ebben a műfajban, és ezzel ugyan nem vágja teljesen haza a filmet, de sokat levon annak élvezeti értékéből.