a fiú egy híján húsz, és fekete folyóban gázol. nógrádban ezt úgy mondják, beleesett a gyehenna. a folyó vérfekete, csupa apavér, anyavér ázik szét benne. a fáradtmeleg löttyben langyosodik ő maga is, ez a takk-takk nevű fiú, merítkezik, mosdik, aztán belevizel. mintha papírt merítenénk, mélyen karcoltat, hogy aztán magába szívja a mázgát, a fekete irkát így kerekítve. rövid újsághír arról, hogy rettegni lehet, mi több, kell is, a lényeg két szóban akár: őrült gyilkos.
a víztükörben tiszta tekintet néz szembe a nappal, de az üvegbura alatti lét túlexponált, az üveg visszaveri a napot, belül viszont tikkaszt a hőség, fullad belé az ember. az új színház színpadán a bura egy fotólabor, nehézfekete fóliákkal, fixírrel és még csöpögő fotókkal. itt kísérletezik vidnyánszky attila rendező, csattogtatja a blendét és vetít. gólya, gólya, gilice, dúdolja közben halkan, mitől véres a lábad?
pilledten csöng ki a telefon, nem nyúl érte senki. a magánzárkában szintekopasz fiú dűlöngél, ringatja magát, szabályos időközönként nagyot rándul a combja, a szeme üvegesedik. a kagylót fel nem emeli, csak hallózik ide s tova, a visszhang pedig jótékonyan válaszol. a magánzárka a fejében van, a hallózás odabent ing. üvegszeme tisztán csillan meg a sötétben, mint egy pengén a nap, ha kergetik. a keze a zsebében, a zsebében ököl van. hányat dugsz?
mert a snóbli már csak ilyen. az ember néz a másik szemébe, közben huncutul vigyorog és izgul, vajon belelát-e a másikba. átlátszóvá tenni a játszótársat, forró késekkel a gyomorban, hogy talán fordítva lesz, és rajtunk látnak át. nem mindegy. átnyúlni a másikon, a testszakadék torkába nézni. mint a busido szellemében, a haláléba, nap, mint nap.
a fiú egy híján húsz, és fekete folyóban gázol. megölte az apját. otthon az anyja (bánsági ildikó) eleinte be sem akarja engedni, aztán egyik pillanatról a másikra elfelejti fia tettét, és fehér hálóinges szellemi valójában repdes a színpadon, mint valami kísértet. a mozdulatai túl szélesek, viszont jól ellenpontozzák később roberto (trill zsolt) durva rúgásait, csapásait a falhoz. naná, hogy valami nem stimmel. persze, hogy gyilkos, persze, hogy meg sem kellett volna szülni, de a vér szava, szaga torkot szorít, az anyában és az anyáét egyaránt. őrülten öleli magához az egyik, ölelve őrüli magához a másik. és a fehér vászon alatt megfeszülnek az izmok, utoljára.
majd mintha mi sem történt volna, a fekete takarófólián keresztül rómeó meglátja júliát, és horpad a műanyag, és érint a bőr. a lányka, kovalik ági, is zavaros, nővére asztal alá bújtatja, ő pedig mosolyog bárgyún, billeg a fehér lepedő alatt. papírmasé szereplők fotóit csippenti a rendező: a nővér, a báty, az anya, az apa. idegük rángó háló. vastagon kontúrozott oltalom, éppoly mesébe illő mama, aki rohan be minduntalan a tüzes levesestállal, hogy a báty koccintsa a fémkanállal a porcelánt, hogy az apa répáért nyúljon zsíros kezével belé, majd két üveg sör közé köpje ki. a kishölgyet vitrinben tartják, havonta egyszer leporolják mocorgó szűzhártyáját, megkönnyebbülten sóhajtva, hogy megvan még. hiszen tartani kell valamit, valami tisztaságot, ami hitelét adja a bűzös szobakonyhának. de az a fiú már odabenn van, a fehér lepedő alatt, sőt, hártyát szakít, tipor liliomot. pöttyöspanni édesanyánk meg csodálkozva tolja arrébb a 46-os férficipőt, mintha mi sem történt volna.
a hangyaboly megőrül, már ha eddig nem tette. a tubicahúg szót kér, majd elegánsan távozik. lila ködből integet, míg a nővére kétségbeesetten rimánkodik, maradjon. és kezdetét veszi a szélmalomharc, mindezt egy furcsa nevű fiúért, aki, mint mondta, titkosügynök, és beszélt kenyáról, és a hófödte csúcsokról, de úgy, és akibe hullamód beleszerettünk. de már donkihóténak sem sikerült. kurváját dulszinéjának hívja, míg a többiek leginkább sehogy, a gerlicét is inkább dugni fogják, mint ölelni.
a lovag eközben vidám parkban csatangol. a terepasztalból padot kreál a nézősereg fantáziája, a rendező besegít egy kis csiviteléssel, meg nintendo prüttyögéssel. negyvenes vörös unatkozik balra, jobbunkon kócos szőke fia játszik, onnan a prütty. roberto leül a nő mellé, aki persze, napszemüvegén keresztül is jól látni, vérszemet kap. forgat tincset, érint nyakat, ajkat billent. kell ennek a félénk fiúnak a rajongása, kell, hogy érett és kívánatos nőnek érezze magát titokban ereszkedő mellekkel is. egész fegyvertárat pakol ki, a vamptól az anyán keresztül minden nemet felvillant. kacérsága viszont elveti a sulykot, a frisshúsú tényleg retteg a nőktől, és még a combja is vonaglik, tudjuk, fekete folyóban gázol.
a csöndes délutánban aztán lövés dördül, riadtan kapja magát a nézőtér azon, hogy az előbb még nevetett. mert burleszkbe illő a gyilkosság előtti hercehurca, hahotát serkent a bámészkodó, csámcsogó tömeg, és amikor loccsan a nintendobuksi, rendesen földhöz van csapva az új színház apraja-nagyja. mégsem lesz még itt tragédia. híján vagyunk a hisztinek, a csöndnek, az iszonyatnak. a fonalat elvágjuk, úgy gyűrjük zsebre, mint a porshe kulcsát ők. némajáték alatt fogjuk fel mi is, az anya is, mi történt. hosszú kardtánc alatt, szamurájunk testében gyönyörködve. a halál torkában táncol, felkér minket is, de azt csak úgy hobbi szinten, a dörtidenszinget az asszonyt alakító takács katival járja. már röpülnek a szorosan tűzött vörös szálak, vele a tekintet, valahová nagyon messzire, üvegesedik, koccan rajta a szó: "zukko". az idő kizökkent, elég sosem volt.
élesen csikorognak a sínek, vakvágányra jutottunk. roberto utazni készül, de a nő tarthatatlan, maradna koloncnak, minthogy úgyis mindegy már. és tartaná azt, ami volt, lenne a kétlábon járó emlékezet, kemény híd, ívelni vissza a múlthoz. zucco már undorodik, megint patkányszagot érez, harmatgyenge férfiak szagát.
időközben csepergés duruzsol, zsivaja felveri a port, a csatornaszagot és a patkányokat. piros esernyő libben be, a nővért alakító botos éva tartja a kezében. egy kupac rángás a nő, mind a teste, a hangja, a tekintete. kisiklik önmaga zárt pályájáról ebben a nyúlós esőben. léte megkérdőjeleződött annál a vasízű szakításnál, s míg húga megtisztul a vérben, ő elvérzik belé. gúvadt szemekkel néz szembe a világgal, mert szembe néz vele, nyitva is tartja szemhéjait, amíg lehet, de vasízű foncsor költözött a szivárványos hártyába, valami buggyanás.
a patkányosak hosszú farkaikkal rohangálnak a csatornavízben, kutatva az eltűnt után. és az eső még mindig nyáladzik, sehol egy vidám sugár, nyálkás avarban tocsog a világ apraja-nagyja. idővel eláll az eső, és a pocsolyák tükrében nézi már magát a furcsa nevű fiú. a parkban van megint, ahol összetalálkozik végre a lánykával. groteszk lesz a vallomás, ami égbe emeli kovalik ágit nyakára akasztott zsinórral, mert lilán ködöz, eltakarva a snóblizó rendőrök ugrásra kész hadát, utalva a szerelem vakságára, erre a lila foncsorra, amiben gyilkos szerelme tükröződik. megmártózva az őrület vérében, a lányka megtisztul, és mellette már zucco sem kizárólagos gyilkos, talán csak a világ őrülete tükröződik benne is. itt nincsenek igazán erős nők és férfiak, csatornában körözi mind saját farkát, egész addig, míg tökéletesen belebolondul.
a busido szelleme azonban erősebb, átüt az üvegburán, puhán cirógatva a domború formát. zucco pengével hűsíti teste forróságát, lázasan meríti meg a kardot hasában, mintegy harakirit követve el. a megváltás szikrázik a színpadon, nicsak, egészen napsugarassá lesz, és bármennyire vakít is, belenéznek a boldogultak. hogy vakítson el, hogy ne látszódjon a burán körvonalazódó tekintetük ziláltsága.
