James Richardson producer dörzsölt üzletember, az új filmjéhez annyi közönségcsalogató tényezőt csődített össze, hogy csodálkoznánk, ha nem a box office-listák élén landolna azonnal. Hogy nem sikerült minőségi produkciót letennie az asztalra, az már egy másik kérdés.

Az első brit élőszereplős 3D mozi sikerét nem bízták a véletlenre. A tehetségkutató műsorok körüli nem szűnő hisztériát kihasználva a Britain's Got Talent üdvöskéit és formációit (George Sampson, illetve Diversity és Flawless) szerepeltetik a StreetDance 3D-ben , a műfaj a színes-szagos, zsigeri hatásokra apelláló táncos film, a rendezők pedig a nagy ívű reklámfilm-és klipkészítői karriert befutott Max Giwa- Dania Pasquini páros. A történet mindezek ellenére több sebből vérzik, az opus így valószínűleg nem lesz képes a nyolcvanas évek nagy sikerű romantikus táncos filmjei (Dirty Dancing, Flashdance, Gumiláb) közé emelkedni a tinilányok top listáin. A látványt nem sikerült elég izgalmas fordulattal alátámasztani, aki kettőnél több romantikus filmet látott életében, fél órával mindig az események előtt fog járni. A film sajnos nem több, mint pár csinos műfiúval és műlánnyal felturbózott, másfél órásra nyújtott videoklip.

Carly és csapata bekerül az országos utcai táncverseny döntőjébe, azonban mielőtt elkezdhetnének örülni, cserbenhagyja őket a kapitány, Jay. A srácok felkészítésének feladata Carly-ra hárul, akinek még az sem világos, hogy próbatermet kell bérelni ahhoz, hogy próbálni tudjanak. Pár elvetélt pénzszerzési kísérlet után rátalál a balettintézet igazgatónőjére, aki egyezséget ajánl neki: annyit gyakorolhatnak az intézet termében, amennyit csak akarnak, ha cserébe beveszik a csapatba a tanítványait, hogy átragadhasson rájuk az utcai táncok szenvedélye. A táncosok így együtt készülnek fel a döntőre, hogy a kezdeti súrlódásokon túllépve, a balettet és az utcai táncot fuzionálva felkerülhessen az i-re a pont (értsd: kirajzolódjon az émelyítően elcsépelt tanulság), és egy csapattá kovácsolódjanak. Ezzel csak egy bibi van: az alapkonfliktust, miszerint eltérő elképzeléseik vannak a táncról, ezáltal a világról, nem sikerült megteremteni.

Az ellentétnek elvileg az utca és a bálterem, az elit és a proli, a finomkodó és a keresetlen között kellene feszülnie. Ez nem működhet, ha az egyik oldal - esetünkben az utca oldala - úgy, ahogy van, hamis. Az utcai tánc a gettóból származik (mintha a fogamat húznák a szókapcsolat sokadik legépelésénél - ugyanis a filmben végig az R?n?B klipek elterjedésével kialakult, kilúgozott, eladhatóvá szelídített mixét láthatjuk az önálló műfajként nem létező utcai tánc alműfajainak). A mindennapos lövöldözések világából a létminimumon tengődő táncosok a ritmus segítségével próbálnak menekülni. Ahogyan a hiphop elterjedt, és új területeket hódított meg az Atlanti-óceánon túl is, sokan pusztán a rapkultúra szeretete miatt kezdek el brékelni, poppingolni vagy clowningolni tanulni. A hiphop nem csak egy zenei stílus, hanem életforma, átfogó létfilozófia, amit csak akkor érthetünk, ha a részesei vagyunk. A StreetDance 3D alkotói nem részesei ennek (ami nem lenne gond, David Lachapelle sem az, mégis elkészítette a brilliáns Rize-t), a baj ott kezdődik, hogy még meg sem próbáltak mélyebbre ásni a témában, így Carly csapata nem lesz több pár menőző viaszbábnál, akiknek kábé annyi közük van az utcai táncosokhoz, mint a nagyanyámnak. Főhősnőnk, ha nem táncol, úgy mozog, mint Old Dirty Bastard, ha kérdezik, foghegyről válaszol - eddig rendben van. Akkor most álljon meg a menet! Azért kezdett el brékelni, mert bunkó? Ha a film világán belül maradva akarjuk megérteni, másra nem igazán következtethetünk. A karakterekből kimaradt az a spiritusz, ami nélkül egyszerűen nem létezik utcai táncos. A konfliktusok az elvek összeütközése helyett így a zöldség vs. gyorskaja, balettcipő vs. edzőcipő szintjén rekednek. A balett-táncosok és Carly-ék ugyanolyan londoni fiatalok, akik szeretnek táncolni, az ellentét igazából nem is létezik, vagy ha igen, legfeljebb a spicc és a pipa között.

A vérszegény karakterek nem segítenek nekünk azokban a nehéz percekben, amikor éppen valami apró konfrontáció elrendeződését vagyunk kénytelenek követni. Gondolom, mindenkinek ismerős a következő belső monológ, ami bennem valahogy így szokott lejátszódni az unalmasabb romantikus filmek csókjelenete előtt: "Oké, még nem csókolóztok, először egy vicces hátráltató epizód jön, essünk túl rajta... vége? Jó, még most sem, most az jön, hogy félreértitek egymást... persze, csak egy hajszálon múlt, tudom, tudom... jó, még mindig nem, ez a pár perc a gyerekszereplőké... ez nem lehet igaz, akkor most... nem, most az ex jön, bakker, még tíz perc... gyerünk már, az istenit, smároljatok már, aztán lépjünk végre tovább!" Na, ez a monológ a StreetDance 3D-nél a huszadik perctől kezdve konstanssá vált. Már nem tudtam hová fészkelődni a helyemen, amikor az egyik balettos csaj sírva rohan el a próbáról, mert eddig neki mindig azt mondták, hogy húzza ki magát, most meg azzal jönnek, hogy görnyedjen meg. Hát hogy legyen így az embernek személyisége!? Vagy amikor az igazgató főnöke (?) elkezd aggódni a diákok szüleitől kapott méltatlankodó levelek miatt, akik anyagilag támogatják a sulit, majd a helyzetet úgy oldja meg, hogy megkérdezi a diákokat, hogy tetszik-e nekik az új tanítási módszer. Igen, tetszik, probléma megoldva, köszönjük... Az alkotók - mint az megannyi látványos produkciónál megtörténik - abba a hibába estek, hogy azt hitték, a 3D meg a fejkapkodós klipesztétika elég a néző lefoglalására. Nem elég, sőt! Amikor az embert elfárasztják a vászon felől áradó sületlenségek, és még a villódzó vásznon is folyton a fókuszpontot kell keresnie, a filmélmény kísértetiesen a vallatás pszichikai megtörés- szakaszára kezd hasonlítani mézes-mázos romantikus táncfilm helyett.

A StreetDance 3D kínzó mivoltát még egy zavaró elem fokozza: nem egyszer jelennek meg hallgatólagosan kirekesztés-párti momentumok a sorok között. Miért is fehér a két főszereplő az összes utcai táncos mellékszereplővel ellentétben? Hogy is volt, a félelmetes rivális tánccsapat csak egyforma méretű, egyenruhás fekete férfiakból állt? És az, amikor szegény Carly-nak legalább egy hétig egyedül kell boldogulnia, miután a pasija, Jay, otthagyta a csapatot, hogy mindannyiunk megkönnyebbülésére jöjjön az újabb hím, aki megmondja, hogyan kéne csinálni a dolgokat?

Ez a kis lista különösen annak fényében mókás, hogy a producer saját bevallása szerint azért hozta létre a produkciót, mert "a médiából ömlik az erőszak, fiatal srácok leszúrják egymást, a filmek a drogról és a bandákról szólnak, úgyhogy azt gondoltam, itt az ideje valami pozitívat alkotni." Ha így áll a dolog, választhatott volna bandáktól egy kicsit távolabb eső témát, mint az utcai életérzés - gyanítom, van pár. És még egy utolsó kérdés: vajon az pozitívumnak számít, ha a nézők nagy része úgy botorkál ki a teremből, mint akinek most szívták le az agyát?