Az utóbbi tíz évben világvége-hangulat uralkodott a popkultúrában. Először az ezredforduló körüli hisztéria – megspékelve 9/11 kollektív sokkjával – tette hosszú idő után kelendő portékává az apokalipszist, majd az évtized finisében kibontakozó gazdasági világválság gondoskodott róla, hogy az emberiség végnapjait lefestő irodalmi és mozgóképes víziók áradata továbbra se apadjon el.

Ennek a figyelemre méltó tendenciának sok tekintetben atipikus képviselője Cormac McCarthy Az út című regénye, amely – a belőle készült filmhez hasonlóan – teljesen figyelmen kívül hagyja az emberi civilizációt elsöprő kataklizma okait és mibenlétét, hogy annál eredményesebben fókuszálhasson a létezésünk fizikai és morális alapjait egyaránt feltáró poszt-apokaliptikus létállapot mindennapiságára. Már ez a zavarbaejtő kihagyás is jelzi, hogy McCarthy nem puszta trendérzékenységből nyúlt a mostanában oly divatos témához. Túlhabzó világvége-romantikával átitatott kulissza helyett ugyanis a szerző szürkeségbe borult sárgolyónk tájait az emberi egzisztencia mélyén rejlő kérdéseket elfedő, civilizációs sallangoktól megtisztított, "üres lapjából" a lehető legélesebben rajzolódik ki a központban álló apa-fiú páros odüsszeiája.

A texasi születésű író munkásságában korántsem számít újdonságnak az apokaliptikus hangulat megfestése. Csaknem fél évszázadot felölelő életművében mindvégig ott kísértett a végítélet – emberi közösségeket felbomlasztó – vérgőzös lehelete, még ha ennyire explicit formában nem is nyilatkozott meg a korábbi regényekben. Az út tehát szerves folytatása az eddigi művek által kirajzolt ívnek, mindössze annyi az újdonság, hogy végül tényleg ideért a Nem vénnek való vidékben beígért "nagy zűr", beigazolva ezzel a féktelen leszámolásokat beletörődéssel szemlélő seriff baljós előérzetét.

McCarthy szikár nyelvezetű, erőszak-ábrázolásban bővelkedő prózájának ismeretében nem meglepő, hogy Hollywood csak meglehetősen későn mert hozzányúlni az író életművéhez. Az első kísérlet, a Vad lovak (2000) adaptációjának kudarca ékesen bizonyította, hogy korántsem egyszerű feladat az alapmű erényeinek vászonra való átültetése. Az áttörést a Coen-fivérek Nem vénnek való vidék című filmje hozta meg az évtized derekán, amely példás hűséggel, ugyanakkor finom hangsúlyváltásokkal és mesteri ellipszisekkel dolgozta fel az író 2005-ös regényét. Nyilván szerepet játszott a feldolgozás sikerében az a tény, hogy a sztori eredetileg forgatókönyvnek készült, ám ugyanilyen fontos volt, hogy a könyv világa tökéletesen rezonált az abszurd humorral és egzisztencializmussal kibélelt gengsztertörténetekben járatos alkotópáros szerzői látásmódjára.

A film diadalmenetének köszönhetően McCarthy egy csapásra Hollywood kiemelt célpontja lett, akárcsak egy elfeledett aranybánya, amelynek nehezen csiszolható kincsei hirtelen vonzóvá válnak a könnyebben megközelíthető lelőhelyekből rohamosan kifogyó kalandorok számára. Ráadásul minden jel arra mutat, hogy az írónak szerencséje van az életművét buzgón kitermelő filmesekkel, hiszen végül Az út is a lehető legjobb kezekbe került. John Hillcoat Az ajánlattal (2005) bizonyította, hogy nála megfelelőbb rendezőt nehéz lenne találni a Pulitzer-díjas regény adaptálására. A Nick Cave forgatókönyvéből készült bozótwesternt a műfaji különbségek ellenére is ugyanarról a tőről metszették, mint McCarthy művét.

Mindkét alkotás az emberi civilizáció peremvidékén – vagy azon is túl – bontja ki példázatát, azt latolgatva, hogy a család intézménye miként élheti túl a szervezett társadalom széthullását követő barbarizálódást. Szófukar karakterek vonszolják előre kihalt vidékeken a lassan csordogáló cselekményt, hogy elérjék áhított úti céljukat, amelytől maguk sem remélnek valódi megváltást. A legnyomósabb érv épp az lehetett Hillcoat mellett, hogy a direktor már Az ajánlatban is különös figyelmet fordított a kietlen tájak lírai átlényegítésére, McCarthy regényének egyik legfontosabb vonása pedig éppen a sajátos természetábrázolás. Ebből a szempontból teljesen mindegy, hogy a perzselő ausztrál prériről vagy a sötétségbe borult Észak-Amerika fagyos szirtjeiről van szó, elvégre nem sokat nyom a latban, hogy az evilági pokol forró katlanként vagy globális jégveremként köszönt be ránk. A lényeg, hogy az adaptálandó anyag nagy teret engedett az alkotó ez irányú fogékonyságának, mindössze a színvilág végletes redukálását követelte meg tőle.

Az útban ugyanis a szürke színe uralkodik, amely kérlelhetetlenül átitatja a mű minden jelenetét. Hillcoatnak maradéktalanul sikerült az imént említett önkorlátozás, így Az ajánlat naplementébe mártott vöröses-barnás felvételeinek a helyét átvették a rideg, monokróm képek, amelyek egy pillanatra sem eresztik a nézőt fagyos szorításukból. A film szuggesztíven tárja elénk bolygónk végelgyengülését: az égből megállás nélkül szitáló hamu és a kopár, kihalt tájak nagytotáljai szorgosan nyelik el a remény utolsó sugarait, még az elérhetetlen horizont csalfa ígéretét is megvonják a kapaszkodót kereső tekintettől. Már a nyitójelenet kerti idilljére rácsapódó szúnyoghálós ajtó sem hagy kétséget afelől, hogy a kilátástalanság egyirányú utcájába fordultunk be. Élénkebb színek csak pillanatokra bukkannak föl a filmben, akkor is csak kósza délibábként – valójában a vízesés tövében derengő szivárvány vagy az emlékfoszlányok melegebb tónusai is inkább csak kontrasztelemként szolgálnak a valóság végtelen szürkeségéhez.

A képek csontig hatoló ridegsége azért kulcsfontosságú, mert csakis ez hitelesítheti a mű központi kérdésfelvetését. Az út ugyanis egy olyan új világrendet (pontosabban világrendetlenséget) tár elénk, amelyre pusztán két racionális válasz adható: az öngyilkosság, illetve a legalapvetőbb erkölcsi tabuk feloldása. Vagy kiszáll az ember a játékból egy utolsó etikai döntés eredményeként, vagy a minden áron való túlélés mellett teszi le a voksát, a régimódi morál fenntartása azonban olyan luxus, amit nem engedhet meg magának büntetlenül. A film két főszereplője márpedig épp ezt a lehetetlennek tűnő küldetést igyekszik végrehajtani. Ezért ismételgetik maguknak rituális jelleggel öndefiníciójukat ("Mi vagyunk a Jók", "Mi vagyunk a tűz hordozói"), ezért vannak állandó éhezésre és teljes hontalanságra ítélve.

Egymásrautaltságuk jelenti számukra az egyetlen biztos pontot: míg az apa a fiú életben maradásának záloga, addig a fiú az emberség forrása az apa számára. A film szépen ábrázolja ezt a kétirányú tanulási folyamatot, a viszony bensőségességét azonban kevéssé képes visszaadni. Ennek a felemás eredménynek egyik oka a szereplőgárdában keresendő. A csontsoványra fogyott Viggo Mortensen ugyan megrendítő alakítást nyújt az egyre gyengébb és paranoiásabb apa szerepében – hozzá mindig is közel álltak az effajta szófukar, életüket egyetlen célnak alárendelő figurák (Erőszakos múlt, Gyilkos ígéretek, Appaloosa). A megfelelő gyerekszínészt azonban nem sikerült megtalálni, hiszen a tizennégy éves Kodi-Smit-McPhee nem volt képes megformálni a fiú komplex karakterét. Primér szinten ugyan ellátja feladatát: ha kell, fáradtan, ha kell, riadtan néz a kamerába, de a súlyos szerep olyan színészi kvalitásokat követelne meg tőle, mely jóval túlmutat a szimpla szakmai profizmuson.

A regényben a fiú ugyanis nem pusztán gyerek, hanem egyben megtestesült vallási misztérium is az apa számára – végső istenérv, amely magában rejti egy élhetőbb jövő irracionális ígéretét. Ő már a közelebbről meg nem nevezett kataklizma után született, így olyan szemléletmóddal tekint a világra, amely az apa és az olvasó számára is nagyrészt felfoghatatlan. McCarthy műveire korábban is jellemző volt az effajta átlényegítés, a szerző történeteiben gyakran keveredik a végletes naturalizmus a példázatszerűséggel és a figurák mitikus elemeltségével. Elég a Nem vénnek való vidék ördögi Chigurh-jára gondolni, akit ugyanúgy felfoghatunk mexikói bérgyilkosként, a pusztulás démonaként vagy a Sors kezeként. Míg azonban a Coen-fivéreknek sikerült átültetniük a vászonra ezt a finom kétértelműséget, a fiú karakterének ez a vetülete szinte teljesen kikopott a történetből az adaptáció során. Mindössze egy elcsigázott és riadt kisgyerek maradt meg, aki együttérzésre késztet ugyan, de titokzatosságnak nyoma sincs benne. Mivel Az útban nem a központi karakterek, hanem a köztük fennálló viszony a "főszereplő", a fiú alakjának leegyszerűsítésével a többnyire hűen átemelt, szikár párbeszédek is sokat veszítenek gazdag jelentéstartományukból. Ezen se Mortensen eszköztelen játéka, se a mellékszereplők (Robert Duvall, Charlize Theron) remeklése nem tud lényegileg változtatni.

A filmben ráadásul nem csak a történet mitikus olvasata szenved súlyos csorbát, hanem a naturalista vetület is. Míg az előbbi kudarcot leginkább Smit-McPhee színészi alkalmatlansága okozza, az utóbbi a dramaturgiai sűrítés és a konvencionális zenehasználat eredménye. Az adott regény cselekményének feszesebbé tétele természetesen bevett és célravezető adaptációs stratégiának számít, és Hillcoatékat nem is lehet azzal vádolni, hogy túlzottan átalakították volna McCarthy munkáját. Bár a thriller-szálat kissé felerősítették, és valamivel nagyobb teret engedtek az anya szerepét kibontó flashbackeknek, a film minden percén érződik a törekvés, hogy az alkotók a lehető leghívebben kívánják visszaadni a könyvben foglaltakat. Hiába igyekeztek azonban megtartani még az epizodikus szerkezetet is, a regény komor varázsa ezt a finom fazonírozást sem élte túl.

Az út legfőbb ereje ugyanis a végtelen monotonitásban rejlik, abban a kérlelhetetlen aprólékosságban, amivel a könyv bemutatja a túlélésért vívott küzdelem őrjítően repetitív napi rutinját. Ebből az önismétlésből a világvége mindennapisága tárul föl az olvasó számára, és egy olyan poszt-apokaliptikus létállapot körvonalazódik előtte, amelyben az emberiséget megmentő hőstettek helyett egy konzerv felbontása vagy egy távoli kutyaugatás jelenti a drámai csúcspontot. Pontosan ez a különleges atmoszféra esik elsőként áldozatául a dramaturgiai sűrítésnek, így hiába őrzi meg a film a cselekmény eredeti arányait, mégis olyan, mintha egy mozgóképes kivonatot figyelnénk, amely nem több az alapmű impozáns illusztrációjánál.

Hillcoat ráadásul nem mert olyan bátran hozzányúlni a filmzene kérdéséhez, ahogyan azt Coenék tették. Nick Cave és Warren Ellis vonósokra írt érzelmes dallamai szinte végig ott hömpölyögnek a képsorok alatt, és tompítják a képi világ metsző ridegségét. Az út tehát egy különös senkiföldjén reked: ahhoz nem elég feszes, hogy népszerűségben felvehesse a versenyt napjaink poszt-apokaliptikus thrillereivel (Az ember gyermeke, Legenda vagyok, Éli könyve), a cselekmény célirányosabbá tétele és az epikus zenehasználat miatt azonban kompromisszummentes szerzői adaptációnak sem nevezhetjük.