Az amerikai őslakosok közül sok nép lett az idők folyamán híres vagy hírhedt, de még a kihalt majákról is többet esik szó a közbeszédben, mint az inuitokról, ismertebb nevükön az eszkimókról.
Pedig az északi sarkkör mentén vagy azon túl máig ott élnek, sokan közülük bálnára vagy fókákra vadásznak, és jég- vagy bőrkunyhókban laknak, akárcsak őseik a 18. században Grönlandon, amikor és ahol Kim Leine regénye játszódik.
Egy fontos különbség azonban akad a két korszak között – mostanra (konkrétan 2009-ben) a grönlandiak megkapták az önrendelkezési jogot, ami szinte teljes függetlenséget és önállóságot nyújt nekik, amiről a 18. században még csak nem is álmodhattak – illetve, éppen akkor kezdtek el álmodni erről. Ennek állít emléket A Végtelen-fjord prófétái.
A könyvben elsősorban Morten Pedersen Falck életét kísérjük végig ötszáz oldalon és mintegy húsz éven keresztül. Norvég származású teológushallgatóként ismerjük meg, és visszavonult, de a misszióba újra visszatérő lelkészként búcsúzunk el tőle.
Morten Falck érdekes személyiség. Érdekes, de nem feltétlenül szimpatikus. Nem tudtam vele együtt érezni olvasás közben, sőt időnként inkább letettem a könyvet, és elgondolkodtam, ne lapozzak-e tovább. A helyzeten nem segített Leine az én szájízemnek túlságosan is naturalista előadásmódja sem. Végül győzött a kíváncsiság, vonzott Grönland, és érdekelt, mit is takar a hangzatos cím. Nem lapoztam tovább, türelmesen kivártam, amíg végre elindul, majd megérkezik Dánia legnagyobb gyarmatára. Missziós munkára megy, és ahogy az várható is, nagy kedvvel veti bele magát a „vadak” megtérítésébe, ám minden igyekezet ellenére nem sokra jut vele.
A helyiek érdeklődnek ugyan a kereszténység iránt, de a gyarmatosítókat – így Mortent is, hiába tekinti őket egyenrangú félnek – nem szeretik. A többi, kicsapongó és erőszakos életű misszionárius sem javítja a vallás helyzetét.
Nem ilyenek viszont a próféták. A Végtelen-fjord prófétái, Maria Magdalene és férje, Habakuk (akik egyébként valóban léteztek, mint ahogy erre Leine az utószóban ki is tér) őslakosok, akik hátat fordítottak az őket megkeresztelő, már-már sátáni misszionáriusnak, Oxbolnak, de elfogadták Jézus tanításait. Az általuk hirdetett ige is békésebb és barátibb, sőt gyakran sokkal őszintébb, mint az idegenek szavai. Morten felismeri, hogy nemcsak egyre erősebben félresikló élete miatt hagyják el a hívei, de a vele konkuráló próféták üzenete vonzza őket a házaspár idilli településére.
Mivel a próféták tevékenysége sérti a dán király érdekeit, Morten először hatósági kísérettel próbál föléjük kerekedni, de egyik kudarca a másikat éri. Egyre mélyebben néz a pálinkás üveg fenekére, házassága is összeomlik. Próbál kikapaszkodni, de sehol nem találja a helyét, végül felmentését kéri tisztsége alól, és hazatér. Ám Dánia sem hozza a várt megnyugvást, vissza kell térnie Grönlandra.
Bár Morten a regény fő narrátora, az ő szemével látjuk legtöbbször a történéseket, mégsem ő a valódi pozitív szereplő. Nem ő megy át lelki fejlődésen, és száll szembe végül sikeresen az élet kihívásaival (még ha ez a kifejezés kissé patetikusan hangzik is), hanem a katekétája – hitbéli vezetője, iránytűje – Bertel Jensen.
Bertel ritkán bukkan fel a regény lapjain, legtöbbször akkor sem főszereplőként, de mindig élete fontos szakaszaiban. Szembekerül vallásával, szégyelli félvér származását, próbál elmenekülni az élete elől (bálnavadásznak áll), végül mégis belátja, hogy haza kell térnie. Ez a hazatérés/visszatérés egyébként ismétlődő elem a regényben; szinte látjuk az eleve elrendelést – vagyis a nagybetűs Sorsot, amit nevezhetünk isteni gondviselésnek is –, ami elől senki nem futamodhat meg, amit senki nem kerülhet el.
Nehéz szövetű könyv A Végtelen-fjord prófétái, lassan haladtam az olvasásával, de erről aligha Soós Anita fordítása tehet, ami hűen követi a szöveg stílusváltásait. Nehéz és elgondolkodtató –, de nem a kellemes fajtából. Elülteti ugyanis a gyanút az emberben, hogy akármennyire is keresi önmagát, a küldetését és a helyét a világban – könnyen lehet, hogy sosem találja meg igazán.
