Moszkvában dúl a Fény és Sötét háborúja

Az orosz filmgyártás utóbbi éveinek legnagyobb sikere az Őrség-tetralógia első két része, az Éjszakai, illetve a Nappali őrség. Két kazah tette híressé Oroszországot, Timur Bekmambetov, a film rendezője és a bestseller írója, Szergej Lukjanyenko.

Mindig gondban vagyok a második részekkel, mert egy második rész azt feltételezi, hogy van első is, ám soha nem lehet tudni, készül-e harmadik.

Nos, a Nappali őrség című film, Timur Bekmambetov alkotása nem tipikus második rész. Sőt a film első része, az Éjszakai őrség - Szergej Lukjanyenko tetralógiájának nyitó regénye - sem tipikus első rész. Ne higgyék, hogy eltévedtem volna a sorozatok rendszerében, csak olvastam a film alapjául szolgáló regényeket, és mondhatom, Bekmambetov alaposan összezavart mindent.

Az már akkor nyilvánvaló volt, hogy az oroszok is ráléptek a megafilmek harcmezejére, amikor - hollywoodi léptékkel mérve - meglehetősen alacsony költségvetéssel, négymillió dollárból leforgatták az első részt. A siker leírhatatlan. Nem csak azért, mert a kezdetben egy afganisztáni szökésről szóló film kazah rendezője, Timur Bekmambetov ma már Los Angelesben dolgozik, hanem mert a könyv, amelynek alapján az Éjszakai őrség film is készült, addig is félmillió eladott példányt tudhatott magáénak. A film vetítése után az akkorra már trilógiává fejlődő - ma az ötödik részt írja Lukjanyenko - Őrség-sorozat túllépte a két és fél milliós eladási határt. A regény írója, a pszichiáter Lukjanyenko azóta csak az írásnak és a jogdíjakból él.

És ahogyan lenni szokott, ha már megszületett a legenda, kell hozzá egy kis hírverés is: sokáig tartotta magát a pletyka, hogy nem lesz harmadik rész, mert vitába keveredtek a film készítői, de ezen a szóbeszéden könnyű volt túllépni, mivel a Fox Searchlight megvette a nemzetközi forgalmazás jogát, és a harmadik részt már angolul forgatják.

Vissza is tértünk tehát az első és harmadik részek misztikájához, illetve magyarázatához. S hogy írni kell róla, mi sem bizonyítja jobban, mint maga a film. Jelen esetben a második rész, a Nappali őrség.

Az Őrség-sorozat más filmen, és más könyvben. És nem csupán azért, mert a könyv mindig a saját fantáziavilágunkat nyitja meg, és a történet az addigi összes szocializációnkkal, szellemi bútorainkkal és vizuális élményeinkkel vegyülve mutatja meg sajátos és egyedi arcát, hanem mert - és visszautalok most Bekmambetov trükkjére - a film képes arra, amire a könyv nem: ellophat, átvehet a regényekből jeleneteket, történeteket, észrevétlenül összegyúrhat akár több regényt. Nem tekint önálló résznek semmit, csakis egésznek, amit aztán úgy darabol a vásznon, ahogyan a nézők éhsége megkívánja.

Így fordulhat elő, hogy az első rész után mindenkinek, aki csak olvasta a könyvet, hiányérzete támad, de elfogadja a rendező választását, mert már az első rész is akkora önmagában, főként a részleteiben, hogy kijönne abból négy rész is. A Nappali őrség filmes változatát viszont aligha értheti az, aki nem látta az első részt, mert annyira sokat emel át az első rész világából, hogy ismerni kell az alapokat.

Tudni kell, hogy az Őrség-sorozat a Fény és a Sötét harca, az ősi mítoszok jelenkori ébredése. Nem több persze, mint jó és rossz ősi időktől tartó küzdelme, de ahogyan ezt már a harmadik évezred fordulóján megszokhattuk, semmi sem hófehér, és semmi sem koromfekete.

Ebben Lukjanyenko amúgy is zseniális, mert megteremti a homályt, annak is osztható szintjeit, ahol szabadon mászkálhatnak a féllények, az árnyékok, másfélék és vámpírok, és persze varázslók; és Moszkva, a világ egyik legnagyobb birodalmának fővárosa pillanatok alatt megmutatja valódi, igazán emberi arcát: sok elfojtott érzelemmel, szétszakítással, létbizonytalansággal, az orosz lélek mélységével és az akarnokok kegyetlenségével.

Aki olvasta a könyvet, vagy megnézte a filmet, Moszkvában járva maga is megtapasztalhatja mindezt. Mert bár Lukjanyenko kitalált lényekről ír, mégis ott utazik a metrón Anton, a Fény katonája, Zavulon áll az üvegpalota ablakában, és várja, hogy rászálljon a sötét a városra, Szvetlana lehetne bármelyikük, aki szembe jön velünk a parkban, ott van Geser, aki akár egy rendőr, őrzi a várost, Olga, aki nem is érti talán, miért kell ezen a világon élnie, és Alisza, a démoni asszony, aki után százból százegy férfi biztosan megfordul.

A Nappali őrség tehát igazán komoly, persze nem hibátlan alkotás, látványában és hangulatában olyat mutat, amely ráfordítja a színpadi reflektorok fényét a feltörekvő és eleddig rejtőző orosz filmiparra - s amelynek, szerencsére, úgy tűnik, maradt valami kelet-európai bája, azaz: nem a happy end a lényeg.