Ellenálhatatlan filmet rendezett Tom Tykwer. A Harcos és a hercegnő, a Fuss, Lola, fuss (álmagyar fordításban: A lé meg a Lola) rendezőjének következő filmje, és bár a két film között csak néhány év telt el, a Harcos és a hercegnő mégis olyan, mintha egy gazdag és összetett életmű koronája lenne. Olyan telített és magabiztos, olyan érett és mély, amilyeneket azok a rendezők csinálnak, akik hosszú életük végére filmmé emésztették minden tapasztalatukat a világról.
A harcos és a hercegnő furcsa, romantikus, nem nagyon vonzó címe egy ritkaságszámba menő, rejtélyes filmet takar, amelyik keményen, kitartóan és nem kis büszke gőggel megpróbál valamit mondani az életről, sorsunk titkairól és az érzelmek természetéről. Ez kétszeresen is meglepő: mi, emberek mostanában szemérmesebbek és elveszettebbek vagyunk annál, hogy komolyan azt hihessük, van esélyünk megérteni bármit is önmagunkból és a világból, másrészt pedig rendre látjuk azok riasztó csődjét, akik vaktában, hiú reményekkel mégis próbálkoznak ilyesmivel. Ami azonban valóban meghökkentő a Harcos és a hercegnőben, hogy Tom Tykwernek sikerül mindez. Éppen akkor, amikor a rutinos létező, aki még ráadásul moziba is jár, már azt hihetné, hogy ilyesmi elő sem fordulhat, hogy nem a tehetség hiányzik, hanem az élet változott meg, és nem adja meg magát semmiféle rendszeres értelmezésnek. Erre nyár közepén beül az ember egy filmre, nem vár sokat, valami finoman divatos, enyhén vad és elszabadult próbálkozást egy nézhető filmre, és húsz perc múlva döbbenten tapasztalja, hogy egy Kleistszerű történetben van, hogy fenékig felkavarodik benne minden, hogy egy csodálatos mesét néz lenyűgözve, zakatoló aggyal és szapora lélegzettel, és amikor gyanakodva arra gondol, hogy na jó, na jó, eddig sikerült, de még másfél óráig nem fog kitartani a film, akkor még nem tudja, hogy a Harcos és a hercegnő mennyi elképesztő ötletet és okosságot tartogat még, és mennyi pontos gondolatot a szenvedélyekről és a kiszámíthatatlan, de pontos csodákról.
Egy igazi Kleist-darab elevenedik meg a szemünk előtt, egy szerelmi történet egy elmekórházi ápolónő és egy bankrablóvá váló, végletesen magányos és csalódott fiú között. Egy szövevényes, csodákkal és misztikus találkozásokkal sűrített, de sok pontján hirtelen kristálytisztán átlátható, hihető, sőt, törvényszerűnek gondolható, magától értetődő mitológiai történetet írt Tom Tykwert. Olyan mesét, amelyik durván, sőt brutálisan mondja el két ember találkozását, egy autóbaleset történetét, a lány életben maradását, a fiú majdnem zseniálisan kivitelezett bankrablását és egy elmekórház ápoltjainak, kettejük történetét végigkísérő, sokatmondóan szétesett és töredékeiben félelmetesen pontos életét. Tykwer filmje egészen egyszerűen szép. Úgy van kivitelezve, hogy az embernek időnként eláll a lélegzete. Operára világított jelenetek, hivalkodóan sokatmondó helyszínek és lépten-nyomon szellemes képi megoldások játszanak velünk szemérmetlenül hatásvadász módon. Ám mindezt rendre igazolja maga a történet. Semmi nincs önmagáért itt, minden az események vonzata.
A rendező gondolkodik. Akkor is, amikor ír, és akkor is, amikor forgat, és gondolkodik, amikor vág, és zenét tesz a jelenetek alá. Nem mindig van ez így. Sőt ritkán van ez így. A gondolkozás a Harcos és a hercegnő legfőbb erénye. Ebből fakad az igazsága, a szenvedélyessége, mindent legyőző öntörvényűsége, és ezért van az, hogy nagyszerű színészeivel a rendező képes valamit állítani az életről. Megéri tehát gondolkodni.
