[img id=463134 instance=1 align=left img]Néha még magam is értettem a megütközést, amit az okozott, hogy a világirodalom klasszikusai és a legkiemelkedőbb kortársak élvezete mellett krimit (is) olvasok. De sebaj. Nem szégyellem magam. Nekem felüdülés. Különösen akkor, ha olyan nagyszerű és kiváló írók könyveit veszem kézbe, mint a műfajteremtés okán méltán elismert Samuel Dashiell Hammett.

Van-e ki e nevet nem ismeri? Az 1800-as évek végén született szerző méltán világhírű. Ha semmi mást, csak A máltai sólyom című könyvét idézem fel – amelyből a „nők bálványa” Humphrey Bogart főszereplésével nagyszerű film is készült –, biztos vagyok abban, hogy csak a legfiatalabbnak maradhatott ki. 

Az Agave Könyvek kiadásában megjelent A tizedik nyom című kötete olyan novellákat tartalmaz, amelyet minden rendes krimirajongó olvasott már, de szívesen olvas újra. És persze ne feledkezzünk meg az újszülöttekről. Már csak az ő kedvükért is fontos a kötet.

„A kemény krimi legnagyobb mestere” iskolateremtő író. Saját nyomozói tapasztalataiból, élményeiből töltekezve alkotta meg ismertté és kedveltté lett nevesincs, köpcös figuráját, a Kontinentális Detektívügynökség alkalmazott magánkopóját. Szokás mondani, hogy a krimiszerzők számos kiválósága Hammett köpönyegéből bújt ki – kétségtelen, hogy detektívfigurája termékenyítőleg hatott követőire. 

Ha megnézzük, mi lehet a titka, azt valószínűleg abban leljük meg, hogy semmi különös nincs ebben a se nem jóképű, se nem bivalyerős, de még vonzónak is nehezen mondható figurában. Hétköznapi, egyszerű ember. Magányos. Inkább mogorva, mint kedves. Ma talán azt mondanánk rá, munkamániás – hiszen jószerivel saját élete sincs, csak a nyomozások. Alapvetően egykedvűnek, rendíthetetlen nyugalmúnak tűnik, csak kérlelhetetlen következetessége az, amivel igazán kitűnik az átlagból. 

Ha felkelti érdeklődését egy eset, rendkívül kitartóan, logikusan építkezve megy végig az összefüggések láncolatán, ennek ellenére a tömör összegzésben érkező megfejtés sokszor igazi meglepetést okoz. Nem kedveli az erőszakot, de ha szükséges, megfelelő pillanatokban használja az ökleit is. Örömeit talán egy-egy jó étel, jó pohár ital jelenti. És hogy gyönyörködni tud a nőkben.

A világ, amelyben Hammett rendkívül otthonosan mozog, a XX. század elejének Amerikája; régi vágású gengsztervilág, szép és csalfa nőkkel, szeszcsempészekkel és prostikkal, sokszor bugyuta, ám többször agyafúrt bűnözőkkel, szélhámosokkal, hidegvérű gyilkosokkal, bűnösökkel és befeketített ártatlanokkal. Leírásai pontosak, láttató erejűek. 

A gyilkosságok, bűnügyek indítékai között nem egyszer világít rá a társadalmi háttér okozta csapdákra, s éles szemmel néz a jellemek mélyére. Sokszor derül ki, hogy senki sem az, akinek látszik. A társadalom romlottsága és az egyén kiszolgáltatottsága összefüggésekben világosodik meg, de ez csak a legritkább esetben jelent felmentést a bűnösök számára. Hammett minden együttérzése dacára nem ad feloldozást a bűnre.

[img id=484055 instance=1 align=left img]Névtelen hőse kellően önironikus, tisztán és megingathatatlan erkölcsi fölénnyel látja a bűnözőket. Talán éppen etikai szilárdsága az, amitől magányos. Talán az ambivalencia, amely ott feszül a sokszor elragadó, ám rendkívül romlott és veszélyes, szépséges bűnöző nőkhöz való furcsa vonzódása, és ugyanakkor tetteiktől való mérhetetlen távolságtartásának bilincse között, talán az taszítja őt ki a normális kapcsolatok hétköznapjaiból. 

Akárhogy is van, Mr. Névtelen, az eseményeket első személyben elbeszélő hősünk szimpatikus az olvasó számára. Megbízásos ügyei között időnként laza összefüggéseket lehet felfedezni, egy-egy különösen izgalmas szereplő újra felbukkan. Mindez megajándékoz a mesék egyszerűségével. Annak jóleső derűjével, hogy minden jó, ha jó a vége – hiszen a bűnös elnyeri méltó büntetését. Legalábbis a legtöbb esetben.

Ahogy az egyes megbízásokat elbeszéli, filmszerű feszültséget kapunk, az „éppen most és itt történik” izgalmát. Hammett fűszerként cseppenti szövegébe a humort, a detektív sajátos, többnyire a helyzetre vonatkoztatott, önironikus megjegyzéseinek formájában. A stílus minden cicomát nélkülöz, de korántsem sivár. A fekete-fehér szövegekben olykor különös képek bukkannak föl, például egy női szem költői leírása. A magyar fordítás Szabó Mihály István és Varga Bálint műve.

Bár az ilyesmit sokan kihagyják, ezúttal mégis érdemes elolvasni Steven Marcus utószavát. Nem csupán a szerzőről, de a kor Amerikájáról is érdekes tudnivalókat oszt meg velünk. Bár a lényeg úgyis kiderül a novellákból, melyeket immár nyugodt szívvel nevezhetünk klasszikusnak.