És én még Norah Jones miatt aggódtam. Azt hittem, hogy a legendás szitárművész, Ravi Shankar lánya, a tehetséges és igazságtalanul szép arcú zongorista/énekes első filmjében biztos halovány lesz, mert az nem ér, hogy neki minden sikerüljön.
Végeredményben igazam volt, erős közepes, csupán egy arckifejezésre épít a játéka, de hogy nem rajta múlt ez a film, abban szinte biztos vagyok. A főbűnös, ki hitte volna, a hongkongi kultrendező zseni, Wong Kar-wai, akinek ez az első angol nyelvű, egyben első amerikai vállalkozása.
Kar-wai szerint akkor lesz művészi egy film, ha minden második snittet lelassít, úgy fényképezi az arcokat, hogy a fél képet mindig kitakarja egy, a kamera fókuszából kieső, elmosódott tárgy, és ezek mellett jól hangzónak szánt, valójában akármelyik középszerű bluesból elcsenhető mondatokat mondanak halkan és vontatottan szép arcú szerelmes fiatalok egymásnak.
Már az első tíz perc után azzal a pár tucat emberrel voltam lélekben, akik a teremből egymás után angolosan távoztak. Hogy megérte ott ücsörögnöm még, de csak 20-30 perc miatt, az nagyjából egészében David Strathairn érdeme. A színész a Good Night and Good Luck című, George Clooney által rendezett filmből lehet ismerős, ő játssza a neves tévés hírszerkesztőt, Edward R. Murrow-t. Amikor ebben az áfonyás moziban feltűnik a bárban, ahol a Norah Jones által játszott karakter, Elizabeth pultosként dolgozik, első blikkre még csak egy piás csávó, Arnie, aki épp utolsó whiskey-jét ünnepli egy pohár whiskey-vel. Aztán másnap egy másik helyen nappal is találkozik a két szereplő, és kiderül Arnie-ról, hogy józanon rendőr, akinek a felesége régen mással tölti éjszakáit. Strathairn szemében olyan fájdalom, játékában olyan feszültség van, hogy a film cukormáza olvadni kezd - aztán kisvártatva karaktere nekivezeti a verdáját egy lámpaoszlopnak.
Sok sztárt sikerült meggyőznie Karwainak, például Jude Law-t, aki Elizabeth mellett a szerelmi főszálért felelne, de azonkívül, hogy sármosan mosolyog, sokat nem tesz az egészhez. Vagy itt van az Oscar-díjas, gyönyörű Rachel Weisz, Arnie felesége szerepében, aki hiába sírja el magát tényleg, a jelenet mégsem robban. És az apakomplexusos pókerjátékos szerepében Natalie Portman is szép, de úgy szép ő is, mint ahogy az egész film: üresen, émelyítően. Mint ahogy bármelyik naptárfotó szép egy régi Cadillacről, amelynek karosszériáján a sivatagi naplemente tükröződik.
