Hol volt, hol nem volt… de érdekes még egyáltalán a történet?
Az alkotókból kiindulva nem. Csak az a lényeg, hogy Te most kvázi másfél óra erejéig egy csinos külsővel megáldott fiatal lány szemén keresztül sodródj az eseményekkel, aki köztudottan sokkal szebb, mint nővére – ez egyébként saját anyja szájából is elhangzik –, ráadásul különleges személyiség, ami a falu többi hasonló korú hölgy ellenszenvét és későbbi áskálódását váltja ki, mert ez már csak így szokott lenni. Hogy is lehetne másképp?
Persze Piroskánk – akit itt egyébként Valerie-nek hívnak – szinte majdnem tökéletes, jóindulatú, kedves és őszinte, arról meg nem tehet, hogy dolgoznak benne a hormonok, melyek gyermekkori játszótársának karjaiba sodorják, ahelyett, hogy a szülők által kijelölt gazdag, jóléttel kecsegtető férjjelölt felé terelnék.
Igen, ez ismét egy szerelmi háromszög, az igaz szerelem próbatétele, és hidd el, a többi csak körítés, ami nem csak a főhősnőt dolgoztatja meg, de próbára teszi a mi ízlésünket is és főként az értékítéletünket. Hiába igyekszik valahol azt sugallni, hogy tartsunk ki választottunk mellett, ne döntsünk anyagi vagy más érdekből és fontos kérdéseknél se hallgassunk senkire, csak saját magunkra, mégis elhasal az egész, ugyanis minden, a “ki lehet a vérfarkas” játékon keresztül, a családi titkokon át csak azért van, hogy lássunk elcsattani egy csókot, hogy megfigyelhessük és bizonyos szempontból megélhessük Valerie vágyainak felszínre törését, szerelmének beteljesülését.
Megkapjuk a csókjelenetet, a nagy szavakat és vallomásokat, és mégis értetlenül, érzelemmentesen ülünk székünkben, a könnyek csak esztétikai kellékeknek hatnak, egyike a látszat és Valerie önmagát prezentáló szereinek, a cselekmény színpada, mint egy kis faházikókkal tarkított havas tájat magába foglaló, felrázott üveggömb innenső oldala; ködös, távoli és megközelíthetetlen.
Ha a sokhelyen felemlegetett Alkonyatot vesszük – és joggal tesszük, hiszen az első rész meg A lány és a farkas rendezője egy és ugyanaz a Catherine Hardwicke –, meg kell állapítanom, nem hogy fejlődés nem mutatható fel, ez egyenesen – nincs mit szépíteni – visszalépés. Már hallom emberek sokaságát, amint határozottan kijelentik, mind egykutya, én mégis azt mondom, az Alkonyat-sorozat első tagja számos hibájával együtt is kidolgozottabb, de az kétségkívül bebizonyosodott, hogy hosszútávon nem járható út.
Már hallom emberek másik nagyobb csoportját, akik azt válaszolják, hogy ezt nem én fogom eldönteni, és tulajdonképpen igazuk van, mert valójában a nézők nagy része már egyszer úgy határozott, hogy szükség van az efajta elsöprő, rövid hullámra, a romantika egy új változatának, a tökéletes szerelem természetfeletti verziójának megélésére, még ha kissé céltalan, önző módon is.
De azért nyugtassatok meg, hogy jól gondolom: ugye nekünk ennyi nem elég?
4.5/10 pont
