Csupa napfény ez a film, egész hétre elegendő optimizmus-adag. A meleg színekben ábrázolt történet kevés konfliktusa is feloldódik, mint a nyári felhők, és egy derűs, kissé komolytalan tanmese marad utánuk – még inkább, tündérmese, amit csöppet sem zavar, hogy a valóságon alapul.
Egy család, aminek nagy szüksége van az újrakezdésre, házat vásárol vidéken, a házzal pedig egy omladozó állatkert is együtt jár. Zajos szomszédok helyett ezentúl zebrák, medvék, tigrisek, oroszlánok népesítik be az apa és a két gyerek életét. Egészen úgy hangzik, mint egy mese, és a tény, hogy valós eseményekre épül, csöppet sem evilágiasítja. Az igazi kaland, eredetileg We Bought a Zoo az azonos című könyvön alapul (kritikája nemsokára a Filmtekercsen), a könyv pedig az író Benjamin Mee saját életén. És egyik sem hagyja, hogy holmi realizmus az útjába álljon.
Cameron Crowe rendező (Vanília égbolt, Jerry Maguire, Majdnem híres) nagy erőfeszítéseket tett, hogy a valódi történet el ne ronthassa a tündérmesét. Az összes karakter szeretnivaló, még a legmorcosabb is csak amolyan morgós medve. A párok magától értetődően találnak egymásra. A pénz, mint a csoda, terem meg valahol a háttérben, hogy aggódni ne kelljen miatta. A világ legaranyosabb hétévesévé megírt Maggie Elizabeth Jones annyit van a vásznon, amennyit csak lehet neki, és beszél, kacag, ámuldozik, futkos. A fénykezelés és színezés a meleg színekre épül; a kritika címén egy percet se kellett gondolkodnom, mert az első szó, ami eszembe jutott, a napfény volt. A konfliktusokat pedig gondosan távol tartották a realitástól.
Annyira, hogy alig akad egy-két borús pillanat. Az egész sztori felütése az, hogy nemrég meghalt az édesanya, de ez a halál nagyon éteri valami: beszélnek róla, de érzelmileg alig befolyásolja a filmet, szinte semmit sem árnyékol be. (Szinte, mert ha tényleg semmit sem foglalkoznának vele, alighanem szívtelen maradna a film.) Két konfliktusforrás adódik: a rajzfilmesen gonosz inspektor, akinek minden egyes mozdulata önmaga karikatúrája, és a lázadó tinifiú, aki viszont, egyetlenként a filmben, tényleg idegesítő, és erősen hiányolja a nevelő apai pofont. (És/vagy egy pszichiátert.) Valamennyi probléma aztán úgy feloldódik a napsütésben, mint a nyári felhők.
Szkeptikus vagyok a tekintetben, hogy a valóságban ilyen gondtalanul zajlott volna ez a történet. Valódi emberek Benjamin Mee-énél kisebb felelősségtől is álmatlan éjszakákat és ingerült nappalokat szenvednek át, a valódi medvék pedig rendszeresen megölik ezeket a valódi embereket, amikor a szabadban valóban összefutnak velük. Csakhogy a gondtalanság és derű nem elsősorban az eseményektől függ, hanem, mint azt minden egészséges önismerettel bíró ember tudja, az események interpretációja határozza meg a hangulatot. Benjamin Mee számára az egész egy nagy kaland. Ez a film egyike azoknak a ritka példáknak, amikor a magyar cím jobb az eredetinél: az igazi kaland, amit a család átél, változtatja simává és napfényessé a különben biztosan bonyolultabb sztorit.
Ettől a belátástól függ Az igazi kaland egész értéke. Ugyanez a történet, ugyanez a film giccsbe is fordulhatott volna, egyedül a vállalt, jól megindokolt, elmagyarázott derűlátás őszintesége mentette meg tőle. A napsütés nem giccs, hanem valóságosan melengető, jó érzés: szép munka.
