[img id=409603 instance=1 align=left img]A három évtizedet felölelő Acélsodrony után egy teljes kötetet szentelt a korszak sportkrónikájának. Miért éppen a sportból jött össze egy újabb kötet? Túl sok minden kimaradt a többi könyvből vagy a sport a személyes kedvenc témája?

A Kiadó ötlete volt, hogy a rádióműsor sportfejezeteiből – amelyek nem voltak rövidebbek, mint a politika és „a szellem világa” (kultúra, művészet, tudomány)  - csináljunk önálló kötetet. Megcsináltuk, az ötlet helyénvalóságát a sportkötet gyors népszerűsége igazolja vissza. 

Egyébiránt szívesen csináltuk meg, mert én valóban „sportbolond” vagyok, Török Péter meg a magyar sportújságírás – szerintem – „legprofibb” egyénisége.

Ön megélte és közelről meg is tapasztalta azt a világot, azokat az éveket, amelyről az Acélsodrony darabjai születtek. De hogyan tevődtek össze az írások anyagai? Mennyi a kutatómunka és a személyes élmény?

Tizenöt éven át dolgoztam az Acélsodrony műsorain és kötetein. Tudtam, mi fontos és mi nem. A rostálás ezzel együtt sem volt könnyű. 

Amikor azután eldöntöttem, hogy mi lesz és mi nem lesz, akkor nekiálltam összerakosgatni a könyvtárakból, archívumokból, az internetről „kinyert” információk és a személyes élmények mozaikkockáit. Nem tagadom: a döntéseimben erősen közre játszott az, hogy valamihez vagy valakihez tapadt-e személyes élményem vagy sem. Olyan szent voltam, akinek maga felé hajlott a keze, -- egyszóval a legközönségesebb szent.

Az Acélsodrony köteteiben számos olyan személyes élményen alapuló sztori és történet szerepel, amelyek ma is élő művészekről, közéleti személyiségekről, sportolókról, intézményekről szólnak. Milyen visszhangja volt a köteteknek ebből a szempontból? Voltak-e olyanok, akik vitatkoztak az Ön által leírt eseményekkel, mert másként láttak egy adott történetet?

Voltak és vannak. De vajon elképzelhető-e, hogy egy három évtizedet átölelő, szándéka szerint nagyon objektív, távolságtartó, ismeretterjesztő (és nem véleményező) szándékú mű részletei mindenkinek az agyában ugyanúgy éljenek, mint az enyémben? Nem, ez nem képzelhető el. 

Olykor értek meglepetések. Faragó Tamás, vizilabdázó olimpiai bajnok hálásan nyugtázta, hogy a világ legjobbjának neveztem őt (a kérdéses időben persze), holott ő valóban az volt. Én, ha úgy tetszik, csak egy közhelyet írtam le, de láttam Tamás arcán, hogy ennyi év után talán maga sem hiszi el, hogy ez hajdanán pontosan így volt.

[img id=409388 instance=1 align=right img]Nemzetünk sorscsapásai mellett mindig vigasztaló volt látni és tudni, hogy a sportban remek eredményeket érünk el. Mennyiben lehet gyógyír egy sportsiker egy ország történelmi sebeire, mit ad a nemzeti öntudat számára a sport?

Sportnemzetként könyveljünk el magunkat, és – tekintettel országunk és népességünk létszámára – így is vagyunk elkönyvelve. „Egy kicsi, amelyik a sportban nagy.” Ha van olyan, hogy kollektív tudat, akkor afelől nézve nekünk magyaroknak hihetetlenül fontos, hogy ezt a pozíciónkat megtartsuk. A sport mindenütt része a nemzeti kultúrának, minálunk meg – ellentétben másokkal – a nemzeti önbecsülésnek. Nagyon nagy része.

Mit jelent egy magyar sportsiker a világban? Mekkora reklámértéke van hazánkra nézve egy olimpiai aranyéremnek?

Reklámértéke szerintem már nincs – de volt. És itt nem a helsinki 16 aranyra gondolok, amivel (1952) egyáltalán nem lehetett fehérre mosni a Rákosi-terrort, gondolok viszont Szöulra (1988), ahol a 11 aranyunk időben egybeesett Dél-Korea diplomáciai elismerésével. 

Soha nem volt olyan jó olimpián magyarnak lenni – ott voltam – mint Szöulban. A dél-koreaiak valósággal eufóriába estek attól, hogy végre egy kommunista ország elismeri őket. De nem egy „akármilyen”. Hanem egy olyan, amelyik az ő nemzeti nagyvállalkozásnak szánt olimpiájukon a sportban is a világelit legfelső rétegében lakozik.

Az új kötetben is leírja, hogy ebben a három évtizedben jóval több sportsiker született, mint mostanában. Vajon mi ennek az oka? Nem termel ki a sport manapság annyi tehetséges embert? Hol a hiba: bennünk vagy a társadalmi közegben?

Erre a kérdésre csak egy doktori disszertáció méretével és minőségével lehet részletekbe menően és árnyaltan válaszolni.  Szerintem van annyi tehetséges ember, mint volt, de a rivalizálás ma többszöröse a korábban megszokottnak. Helsinkiben például se németek, se japánok, se kínaiak nem voltak. Afrikaiakról nem is beszélve. 

Azután: minden országban és sportágban vannak le- és fölfelé mutató görbék. A finn hosszútávfutás pl. évtizedeken át (Virenig) verhetetlen volt – lát valaki ma akár egyetlen finn hosszútávfutót? A magyar kard és  a magyar párbajtőr  hol van? Viszont legalább a kajak-kenu őrzi a pozícióit, a szabályt erősítő kivétel gyanánt.

Valaha focinemzet voltunk, de évtizedek óta rágódunk azon, vajon miért nem sikerül jó eredményeket elérnünk 1986 óta a fociban. Mi a véleménye, miért van ez így? Mi hiányzik a futballsikerhez: pénz, tehetség, megfelelő sportvezetés és futballpolitika vagy egészséges társadalmi közeg?

Alapjában a pénz. Az dagasztja a tehetséget. Na meg az infrastruktúra. Nálunk egyik sincs meg. De ha végignézünk a térképen, azt  látjuk, hogy az egykor büszke közép-kelet európai labdarúgás (magyarok, csehek, jugoszlávok, lengyelek, osztrákok) sehol sincs, a bajnokságaik érdektelenek, a tévén mindenki az angol, a spanyol, a német meg az olasz bajnokságot bámulja, és ezek a válogatottak takarítanak be minden lehetséges érmet, címet. A gazdagabbak egyre gazdagabbak, a szegények egyre szegényebbek lesznek. 

Mindennek tetejébe ha az ún. játékosfigyelők tízezrei fölfedeznek valahol egy tizenéves ígéretet, azonnal nyakon csípik és viszik az imént említett bajnokságokba. Engem legföljebb az tesz szomorúvá, hogy valóban, mi magyarok még csak alkalmanként se tudunk kitörni ebből a „szegényvilágból”. Cseheknek, délszlávoknak olykor sikerül. De nem jellemző.

Van néhány sportág, amelyekben hosszú évtizedek óta mindig sikeresek voltunk, ilyen például a vívás, az úszás, vagy a vízilabda. Mi lehet az oka annak, hogy pont ezekben a sportágakban értünk el rendszeresen kimagasló eredményeket, vagy mindez csupán a véletlen műve?

Azt mondják, van magyar „finesz”. Hogy a labdarúgásban VOLT, afelől semmi kétség. Ám hogy miért csak a vízilabdában tudott megmaradni, arra nincs válaszom. 

Ami az egyéb sportágakat illeti: az öttusa de facto megszűnt, érdektelenné vált; a vívás nyilvánvalóan rosszul van menedzselve; úszásban a zseniális Széchy óta megvagyunk, meglehet, egyre jobban; kajak-kenuban nagy edzők és nagy tehetségek változatlanul megtalálják egymást; él még a kalapácsvető-tradíció, a lólengés-tradíció (tornában), sőt azt mondanám a kézilabda-tradíció is. Szemezgethetnék tovább is, de röviden annyit mondanék: nincsenek véletlenek, mert létezik felhalmozott tudás, amire mindig, de legalábbis sokáig építeni lehet.

[img id=409390 instance=1 align=left img]A Kádár-kor évtizedeiben a fennálló rendszer sok korlátot jelentett sportolóinknak. Mennyiben és milyen módon befolyásolta a magyar sporttörténetet az akkori hatalom és a politika, és milyen hatással volt a magyar sport későbbi történetére?

Vitatkoznék A Kádár-rendszer bőkezű volt, talán nem annyira, mint az NDK vezetése, de az élsportolók olyan előjogokat élveztek, amilyenekről a maiak álmodni se mernek. Mármint az „átlagkereső dolgozóhoz” képest. Ez egy. 

Kettő: annyi embert engedett élni az a  rendszer (meg az elődje) a sportból, amennyinek a gazdag nyugati országokban a töredéke se élt meg. 

Ezzel rossz magvakat vetett el, tudniillik ma, amikor piacgazdaság van, ugyanannyian próbálják a sport révén fejni az államot, mint hajdanán. 

Próbálják, de átkozottul nehezen megy, még akkor is, ha pl. a mai kormány – élén a miniszterelnökkel – látnivalóan nem sajnálja a pénzt egyes sportágaktól, nincsenek olyan durva elvonások, mint mondjuk a kultúrában, művészetben. Amihez tennék egy lábjegyzetet: a magánvállalkozói szférából bizonytalan hátterű szerencselovagok tömege lepte el a labdarúgást, aminek a lenyomata ott van klubjaink és válogatottjaink teljesítményén.

Ma milyen korlátokat emelhet a politika és a közélet a sport számára? Milyennek látja ma a magyar sport helyzetét itthon és a nagyvilágban?

Egy korlát van, mint mondtam: a pénz. Óriási veszély van abban, ha mindenki az állami költségvetést akarja fejni, mert eltökélt, konok balekot lát a miniszterelnökben. Töprengek azonban: vajon az amúgyis agyonterhelt költségvetés nélkül miként lehet olyan esélyegyenlőséget biztosítani a tehetséges gyerekeknek, mint amilyen a Kádár-, sőt a Rákosi-korszakban volt. 

Megéltem, tudom, gyakoroltam. Annakidején „lementünk” az egyesületbe, kaptunk ingyen szerelést, papucsot, fürdőköpenyt, semmiért nem kellett fizetni, se pályáért, se edzőért etc. 

Tessék ma körülnézni egy műfüves focipálya környékén. Ott van két tucat gyerek- és ificsapat, s a szülők abszolúte mindenért, de mindenért fizetnek. Hátha megtérül egyszer..Hátha profi lesz a gyerekből. Olyan sportágakra pedig, mint a tenisz vagy a sí valósággal vagyonokat kell áldozni. Ugyanaz a képlet tapintható ki, mint amiről föntebb beszéltem: a tehetősség mértékétől függ szinte minden. Miért épp a sport volna kivétel, ha az egyetemisták 70 százaléka „önerősen” tanul, azaz tandíjat fizet?

Úgy hallottam, hogy nem kívánja folytatni krónikáját a kilencvenes évekkel, pedig nagyon sokan kíváncsiak lennének arra, köztük magam is, hogyan látja a rendszerváltás utáni éveket, és jó volna hallani, olvasni egy ilyen hiteles krónikát erről a korszakról is. Miért nem vállalkozik erre a feladatra?

Inkább ráklépésben haladok – egyelőre. Az a tervem, hogy az 50-es évek krónikáját írom meg. Hihetetlenül izgalmas. Izgalmasabb, mint a rákövetkező éveké.

[img id=409604 instance=1 align=left img]Amikor először találkoztam az Acélsodrony köteteivel, arra gondoltam, ezeket a könyveket kötelező olvasmánnyá tenném a fiatal generáció, a mai diákok számára, akik már alig, vagy kevésbé ismerik közelmúltunkat. Tapasztalja-e, hogy írásaival, köteteivel valamilyen módon hozzájárult múltunk jobb megismeréséhez?

Ez életem egyik legkevésbé vigaszos élménye. Akár a közvetlen környezetemből is. Igen, helyes volna kötelező olvasmánnyá tenni; még „helyesebb” volna, ha a mai diákok inspirációt kapnának az egészen közeli múlt értelmi-érzelmi feldolgozásához. 

A tapasztalatom azonban az, hogy a mai tömegkultúra szellemében nevelkednek – ott meg nincsen helye, mondjuk, De Gaulle-nak vagy a cseh filmes új hullámnak. Még Kádárról se akarnak tudni. 

Ez olyan, mintha én a középiskolában (1958-62) nem tanultam volna semmit  a II. világháborúról. De én, mi még az I-ről is tanultunk. Mit tehetnék én? Kényszeresen próbálok ismeretet terjeszteni, a többi a történelemtanárokon, meg a hivatalosságon múlik. Soha nem hallottam róla, hogy az Acélsodrony eljutott volna a középiskolai könyvtárakba.

Mit gondol, hogyan fogunk szerepelni az idei olimpián, hány aranyat vár és kiktől?

Az ember gondolkodik ugyan, de inkább reménykedik. Van néhány favoritom: szerintem Janics Natasát 200-on nem lehet megverni, a többi kajak-kenu érem „billeg”. Óriási esélyes Gyurta Dániel, Hosszú Katinka, Berki Krisztián és Pars Krisztián. Nem írtam le magamban a férfi kézilabda-válogatottat és legkevésbé szívem csücskeit: a férfi és női vízilabda-csapatot.

Aztán vannak még titkos favoritjaink, de istenem, mindenkinek vannak. A mai világban, a mai tömegrivalizálás közepette négy arany szép volna.