Nagyobbak, izmosabbak, viccesebbek, emberibbek és már véletlenül sem tinédzser mutánsok. A rajongók legnagyobb örömére kedvenc teknős-kvartettünk immár ötödik alkalommal osztja a vásznon a pofonokat és az észt egyszerre, de két akció közt természetesen ezúttal is szakítanak időt egy kis pizzamajszolásra, hogy aztán újult erővel róva New York sötét sikátorait, felvegyék a harcot az alattomos Fürge Láb Klán nindzsái ellen, és kiderüljön végre, mit is bír ki egy teknőspáncél.

Az idő próbáját például egészen biztosan. Ugyanis mikor 1984-ben Kevin Eastman és Peter Laird megjelentették az első képregényfüzetet, csak múló hóbortnak tűnt az egész. Ráadásul a két szórakozott képregényrajzoló még adósságba is verte magát, hogy életre hívja a sokszor depresszív hangulattal küszködő, a nagyvárosi magányérzetet tökéletesen reprezentáló szuperhősök szakasztott ellentéteit, azaz a négy virgonc, mutáns ékszerteknőst, akik hasonlóan vágnak rendet a városban, mint Batman, csak mikor hazaérnek, a Faust helyett inkább a pizzériák étlapjait forgatják. A nép pedig olyannyira kajálta a dolgot, hogy a tekik először a tévébe, majd a 90-es évek legelején a mozitermekbe is beköltöztek, és a Jim Henson-féle bábtechnika által megelevenedve már élőszereplős közegben keltek a jó védelmére. Egymás után kétszer is lezúzták a gonosz terveket szövögető Zúzót, hogy a harmadik részben már egy megnyílt időkapun keresztül egyenesen a feudális Japánba utazva tegyenek tanúbizonyságot harcművészeti talentumukról, és asszisztáljanak egy zsarnoki uralkodó és brit szövetségesei ellen vezetett felkeléshez. Idő közben az értük rajongó generáció felnőtt és 2007-ben már azzal szembesült, hogy kedvenceik sem maradtak meg mindig optimista tinédzsereknek. A borzalmasan gyenge CGI-animációval készült TMNT-ben már egy felnőtt lét gondjaival küszködő csapatot láthattunk, ahol az örökösen naiv Michelangelo szülinapi zsúrokon fellépő pizzabohócként tengeti napjait, Donatello átlagon felüli agyi kapacitását telefonos ügyintézői munkára fecsérli, Raffaello éjszakánként Humphrey Bogart-dumával dobálózó, álarcos igazságosztóként tevékenykedik, Leonardo mindentől távol él egy őserdőben, Szecska mester egyetlen örömét pedig a Szívek szállodája című sorozatban fellelhető szerelmi ügyek elemezgetésében leli. Ennek fényében pedig mondhat bárki bármit a 2014-es teknőskalandról, arra egész biztosan nagyszerű példa, miként lehet egy haldokló franchise-ba életet lehelni.

Ugyanis az előzetesek alapján csupán a 1990-es történet felturbózott remake-jének látszó Tini nindzsa teknőcök valójában inkább a széria rebootjának nevezhető. Az amerikai metropoliszt ezúttal is Zúzó és Fürge Láb nevezetű klánja tartja rettegésben, ám itt nemcsak, hogy kúlabb arzenállal nyomulnak, az alkotók még meg is fosztották karaktereiket attól az esetlen bájtól, mely miatt gonosz szándékaik ellenére is megszerettük őket az első két részben. Sátáni tervük megvalósításában a város egyik nagy koponyája, Eric Sacks is közreműködik, akinek célja egy halálos vírus elterjesztése New York polgárai körében, hogy aztán a mutáns teknősök véréből előállítsa az ellenszert, és miközben látszólag megmenti az emberi fajt a pusztulástól, szép kis summára is szert tegyen. Ráadásul még az is kiderül, hogy Sackst sötét szálak fűzik az ifjú újságírónő, April O’Neil múltjához, így ne nagyon lepődjünk meg, ha a történet kibomlása folyamán hirtelen beugrik a szintén holtából feltámasztott Pókember-széria rebootja. Még háztetőkön ugráló hűllőembereket is kapunk – szám szerint négyet is –, akik a korábbi bábanimációs próbálkozások helyett ezúttal a sokkal élethűbb motion capture-technika segítségével válnak méltó partnereivé a húsvér színészeknek.

Közülük pedig akad, aki egészen jó (William Fichtner) és olyan is, aki csak jól néz ki (Megan Fox), hogy a kissé bugyuta Casey Jones-karakter helyére beugró Will Arnett humoros jelenlétét már ne is említsük. Teknőceink kortárs mozilényekhez igazított fizikuma sem nagyon hagy kívánni valót maga után, leszámítva persze azt a tényt, hogy a filmben többször is tinédzsernek titulálják a négy, felnőtt férfihangon megszólaló, két méteres izomkolosszust. Szecska mester új külleme pedig igencsak rútra sikeredett, így a Zúzóval vívott harca közben alighanem többen is a könyörtelen mészárosnak szurkolnak majd.

A talán túlontúl epikusra vett és a Transformers score-jára kísértetiesen emlékeztető zenehasználatot valószínűleg az ezúttal produceri minőségben közrejátszó Michael Bayen kellene leverni, de a pazar látvány és a záporozó poénok valószínűleg mindezt elfeledtetik velünk. Az akció-felhozatalra sem lehet panasz, hiszen még egy közel negyed órásra sikeredett autósüldözéses jelenetet is kapunk a pénzünkért, mely ráadásul egy hófödte erdei lejtőn játszódik. Valamint egy felhőkarcolóról való őrült zuhanás után még azt is megtudjuk, hogy Michelangelo sem értette a Lost végét, sőt Raffaello eddig elnyomott érzései is felszínre törnek végre.

A mozi tehát meg tudja szólítani a gyerekek és a tinédzserek új generációját egyaránt, de régi rajongóihoz is hű marad. Így azoknak sem kell elkerülniük a mozitermeket, akik a még mindig nagy becsben tartott gyermekkori illúzióik esetleges szétfoszlásától tartva, eddig kissé ódzkodtak az új film megtekintésétől. Az idén harminc éves tekik ugyanis garantáltan mosolyt csalnak az arcunkra, mikor újra felhangzik a „Cowabunga”-kiáltás.