Nosztalgikus szórakoztató ismeretterjesztés szombat estére. Legfeljebb nem pizzát rendelünk hozzá, hanem egy üveg Hubertust; aztán lesz közös gyerekkori élményeinkre alapozott összeborulás... Pont, ahogy Móricka elképzeli.
Ám az avatott (Budapest retró 1-2) idegenvezető útmutatása szerint előrehaladva elég gyorsan döbbenünk rá, micsoda szomorújáték pereg előttünk. Papp fejezetekbe gyűjti félmúltunk reklámfilmekből, híradórészletekből, ebből-abból összehordott szövedékét, szám szerint ötbe: üdülők, táborok, turizmus, sport és rendezvények. Már e leltárszerű felsorolás is irányadó; hol éltünk mi? És milyen ruhákban jártunk? És mit is gondoltunk a világról, amikor éppen "önfeledtek" voltunk. Az első Skoda személygépkocsi és mondjuk Anna-báli frizura, "fecske" fürdőruha vagy cigaretta után érzett természetesen jelentkező ellágyulás még érthető, mi is voltunk fiatalok (vagy legalább a szüleink). De amikor a sokadik ismerős rekvizitum, gesztus, cégér bukik elő, megáll a stampedli félúton a kézben. Hiszen úgy üvölt a szegénység, mint a sakál. Ott óbégat az a narrátori mondatokban, korabeli szövegekben, minden képben. A lángosban, a sátorban, a táborban.
Ugyanakkor szemrebbenés nélkül beleképzelhető a látottakba a boldogság is. Bár nem biztos, hogy az a helyes befogadói magatartás, ha tényleg beleképzeljük. Mert még véletlenül kiderül, hogy a boldogság nem más, mint szimpla érzéki csalódás. Olyasvalami, mint receptre a Kalmopyrin, bevesszük, mert felírták. S itt nem csupán a látható komforthiányokról beszélünk. Inkább az információk finoman szólva is keresett feldolgozásáról, ami tényleg példásan van összefoglalva a film vezető slágerében, miszerint "nekem a Balaton a Riviéra". Csipiszt.
Ugyanakkor a szegénység szórakoztató volta minimum megkérdőjelezhető. Jelen élményünk közvetlen hatása alatt nyugodt lelkiismerettel kijelenthetjük: a szegénység, legyen akár lelki, tudati vagy pusztán gazdasági természetű - hótt unalmas. És ez egy mozgóképipari produkció számára halálos csapda, amibe a Balaton retró viharsebesen masírozik bele. Nyolcvankét perc adott esetben szégyenből éppúgy sok, mintha büszkék lennénk akkori önmagunkra.
A film ugyan bizonyítja, hogy sár a sár, de sokkal többet ad, mint ami annak felismeréséhez elegendő. Így nem a sárba fulladunk bele, hanem az unalomba. Elunjuk magunk és viselt dolgaink látását. Nem is érdekes az egyáltalán, csak ha véletlenül eszébe jut valakinek valami róla.
