Még sötét van amikor Madalena (Sônia Guedes) felkel, hogy tésztát dagasszon. A reggeli kenyeret süti. Kosárba rakja a friss kenyérpogácsákat. A sínek mentén elindul a falu boltjába. Veszekszik a tulajjal (Luiz Serra) a pogácsák helyéről a polcon. Kávézik egy kinti padon ülve. Felsöpör a lelakatolt temető bejárata előtt. Templomba megy. Este levelet ír halott férjének. A levelet egy dobozba rakja a többi mellé. Ez hősnőnk mindennapi rutinja és az elsőfilmes brazil rendezőnő, Julia Murat történetének kiindulópontja.
A film lassú, ám ez teljesen indokolt. A rendező felveszi a főhős és a körülötte élők ritmusát. Madalena falujában egyszerűen lomhán járnak az órák: az öregek mindennapjai kényelmes tempóban telnek. Az idős asszony tevékenységét hosszú, statikus beállításokban, kitartott felvételeken látjuk, hogy mi is belehelyezhessünk magunkat a kis falu ráérős életébe. Hőseinkkel együtt, valós időben várjuk, hogy például felforrjon a kávé. Jotuomboban, egy (képzeletbeli) brazil kis faluban járunk, ahol a lakók "elfelejtettek meghalni." A kis közösség mind a tizenegy tagja már jócskán benne jár a korban.
A település életében akkor áll be változás, amikor egy fiatal lány, Rita (Lisa Favero) érkezik a faluba. Madalena ad szállást az egyedül utazó fotósnak. A lány szemében a falu igazi egzotikum, megpróbálja fotóin rögzíteni az itteniek életének mozdulatlanságát. Ugyanúgy, ahogy az operatőr, Lucio Bonelli gyönyörű, a természetes fényt kihasználó (vagy a sötétben egyetlen gázlámpával megvilágított), letisztult kompozíciói és nagy mélységélességű beállításai is az elmúlást próbálják képre vinni. A fiatal lány maga a kettősség. Ezt az általa használt két különböző fényképezőgép is jól kifejezi. Az egyik egy hatalmas, valószínűleg házilag eszkábált konzervdoboz, ami előtt fényképezéskor mozdulatlanná kell merevedni, míg a másik egy modern, digitális gép, amilyet az itteniek még sohasem láttak. Egyrészt vonzódik az öregek konzervatív tradíciói iránt, de ha a falu iszákosa nem ér rá együtt inni vele, akkor egyedül is boldogan táncol az iPodján bömböltetett Franz Ferdninand számra (mert kocsma ugye nincs.) Amikor Ritával együtt mozgunk, Bonelli statikus képei is kézikamerás felvételekre váltanak.
Két hősnőnk között több generációnyi a korkülönbség, de hamar kiderül, hogy nem is különböznek ők annyira egymástól. A lány kezdeti kíváncsisága megértéssé mélyül és a két nő között barátság szövődik. A film egyrészt annak a története, hogy az idősek kis faluja az első idegenkedés legyőzése után hogyan fogadja be a fiatal lányt. Rita egyfajta katalizátora az eseményeknek, az ő személyisége a falu lakóinak reakcióiban tárul fel. Legfontosabb szerepe Madalena életében lesz. A fotográfia iránti vonzalom közös pont a két nő életében: Rita főként fényképezőgépén keresztül kommunikál, míg Madalena féltve őrzött relikviákként vigyáz férje megfakult fotóira. A film elsősorban arra koncentrál, hogy az idős asszony a lány személyén keresztül hogyan fedezi fel újra önmagát, régi fényképeit elővéve hogyan néz szembe saját emlékeivel, majd végül a rettegett halállal. Mindez lassan, csendben, szavak nélkül történik. A rendező stílusa letisztult, érzékeny humanizmussal ábrázolja szereplőit, a dialógok pedig a minimumig redukáltak. "A kenyér olyan, mint az ember. Ha nem kap elég levegőt, megkeményedik." Ennél jobban kifejtett életbölcsesség nem hagyja el az idős asszony száját. A történet mesei befejezésével a rendező egy kis mágikus realizmust is csempész a filmbe.
A rendkívül erős vizuális érzékkel megáldott Murat egy minden apró részletre figyelő megfigyelőként van végig jelen. Első nagyjátékfilmje (egy dokumentumfilmmel, egy rövidfilmmel és egy videó installációval a háta mögött) egy parabolikus mese, keserédes meditáció az öregkorral való szembenézésről. Itt nem csak a fiatal tanulhat az öregtől, de az öregek is a fiataltól. Egy történet a minden napi rutin szívós ellenállásáról az elmúlással szemben. Gyönyörű képeslap egy olyan vidékről, amit még maga az idő is elfelejtett.
