1944-ben járunk. Idős férfi ül egy lakásban, megszólalnak a rémületesen vijjogó, légitámadást jelző szirénák, és ő nem rohan pincébe, óvóhelyre, mert nem lehet. Számára a lakás az egyetlen menedék, ha rommá lövik, akkor is.

A férfi nem akárki: Fenyő Miksa, a Nyugat alapító főszerkesztője, a háború előtti társadalom elismert tagja, évekig független országgyűlési képviselő. Mindamellett köztudottan liberális értelmiségi, aki kezdettől fogva sejti, merre halad a világ, Hitler hatalomra kerülésekor hosszú tanulmányt ír a várható jövőről. Ezért azonnal felkerül a Gestapo listájára, és amikor bekövetkezik a német megszállás, úgy kell menekülnie budai villájából, hogy még az asztalán fekvő, éppen befejezett kéziratot sem tudja magával vinni.

A németek bevonulásának pillanatától kezdve elveszt mindent: munkáját, társadalmi rangját, még vallását is, hisz mint annyi asszimilálódó zsidó, ő is kikeresztelkedett. Elveszti lakását, állását, mindennapi életét, és amit legjobban fájlal, tekintélyes könyvtárát – és mégis szerencsés, hiszen nem hurcolják el, gyerekei élnek, bátor barátok jóvoltából van hol elrejtőznie, és még a számára létszükségletnek számító információk is rendelkezésére állnak. A menedéklakásban nagy könyvtár van, olvasással el tudja terelni a figyelmét a valóságról, a friss lapokat eljuttatják neki, hallgatja az angol rádiót.

Hogy meg ne őrüljön a tehetetlenségtől és az aggodalomtól, amit különböző helyeken bujkáló gyerekei, és az ország – hazája! – sorsa miatt érez, naplóírásba kezd. Ennek végeredménye Az elsodort ország, amit már 1946-ban kiadtak Magyarországon (majd 1986-ban a Magvetőnél újra).

Lenyűgöző, félelmetes, hátborzongató olvasmány. Mert mialatt írja, még nem sejti, megéri-e a holnapot, a jövő hetet, a rákövetkező évet. Tisztában van vele, hogy a régi világnak visszavonhatatlanul vége van, de nem tudja, milyen lesz az új. Szokatlan optika: itt az olvasó igen, de a szerző nem tudja, hogyan végződik a történet. A német megszállás, március 19-e megbénította, a napló június 22-ével indul. Ekkor már majdnem a teljes vidéki zsidóságot deportálták. Fenyő Miksa értesül erről: „A vidéki városok zsidóságát, állítólag több százezer embert, már elhurcolták Lengyelországba. Hetven-nyolcvan embert nyomtak egy vagonba, egy csajka vízzel. Egy ilyen vonat három napig vesztegelt a ferencvárosi pályaudvaron. Állati ordítozással kérték – akik még éltek – »embertársaik« segítségét. Sem ember, sem Isten nem segített rajtuk.”

Egy memoárban az emlékezet már szelektál. A naplóban ezzel szemben még pontosan nyomon követhetjük, mit ír az aznapi újság, milyen beszéd hangzik el a rádióban. És a naplóíró reflexiói is az adott pillanatban születnek. Átélhetővé válik az a nyomasztó és elkeseredett vergődés, amit a magyar nácibarát politikusok folytatnak, miközben már megtörtént a partraszállás Normandiában, „az oroszok Poroszország kapui előtt állanak, az angolszászok kiverték a németeket Afrikából, Szicíliából, Korzikából…”. Vagy feltűnnek afféle apró életképek, hogy miket beszélnek a villamoson, a pincében az emberek. A keresztény magyar középosztály, akik feljelentenek, helyeselnek és egyetértenek az újabb és újabb rendeletekkel (zsidóknak kijárási tilalom, összeírások, csillagos házak stb.).

Vagy hogy mennyivel korábbra várta Fenyő Miksa sokakkal együtt a „gazság uralmának bukását”. Szomorú látni, hogy miközben reménykedve úgy számolja, már nem lehet több hátra három hónapnál, még több mint fél év áll előtte. Közben szorul a hurok, már Rákospalota, Újpest zsidóságát is deportálják. „Hitler, akit az egész vonalon vernek, győzedelmeskedik a zsidóság fölött. S most már sietni kell, ha ezt a művét be akarja fejezni. S a magyar kormány hűségesen végzi a pribék munkáját. Újpesten két-két csendőr áll minden csillagos ház előtt, nehogy egy is elmeneküljön Hitler áldozatai közül.”

Horthyról írott rövid portréja egyáltalán nem kedvez a ma sokak által a budapesti zsidók megmentőjeként kikiáltott kormányzónak. Intellektuálisan és erkölcsileg egyaránt középszerű embernek tartja, aki tehetség, tudás, tapasztalat nélkül került egy nagybeteg ország élére. Nem tud a feladathoz felnőni, március 19-én, „ha valamirevaló ember lett volna, most megmutathatta volna. A dán királyt nem tudták a nácik kényszeríteni, hogy melléjük álljon, a belga királyt sem.” És kimondja a megsemmisítő ítéletet: „Lehet, hogy Horthy nem gonosz ember, de annyi bizonyos, hogy nem férfiember.” Talán nem ártana ezt mai híveinek is megszívlelniük.

Fenyő Miksa naplójában állandóan ott a félelem és az aggodalom. De a személyes körülményeiről keveset ír. Nem az a központi kérdés, hogy van-e mit enni, hanem hogy mi történik az országban és a világban. Választ kapunk arra is, vajon e művelt és tájékozott értelmiségiek, gyárosok, bankárok miért nem menekültek el. Egyrészt azért, mert azt ugyan lehetett tudni, hogy Hitler és a németek győzelmétől semmi jó nem várható, de ami valójában történt (a haláltáborokat), azt senki emberfia nem tudta elképzelni, másrészt, bármilyen furcsa is ez az akkori és mai antiszemiták számára: hazaszeretet miatt! „Mindenfajta érzés, érdek, hit összebonyolódott bilincse kötötte meg a kezünket, lelkünket: az, amit e szó, »haza« jelent – az itthont, a magyar eget, a magyar talajt, a magyar szót…”. 

És nem kétséges: Magyarország ezekben az utolsó hónapokban a világ minden maradék rokonszenvét elveszíti, amiért a német megszállásra nem ellenállással, szembeszegüléssel, hanem teljes behódolással válaszolt. Fenyő Miksa várja az oroszokat, akik szabadságot hoznak majd neki és minden bujkáló barátjának, például „Zsilinszky Bandinak”, de a bolsevizmustól erősen idegenkedik: „Vajon a háború utáni új világ ridegen törölni fogja az élet felesleges, de dekoratív szépítőszereit? Törölni fogja az elmúlt polgári világ dogmáját, hogy a felesleges a legszükségesebb?” Tanúsíthatjuk, jók voltak a megérzései!

Közben érdekes hírek keringenek a városban: puccsot kíséreltek meg Horthy ellen? A kormány leállította a deportálásokat? Hitler elleni merénylet? Vajon melyik igaz, melyik csak a képzelet terméke? Fenyőnek még gyanús is, vajon nem a Führer álnok terve-e az egész, hogy leszámoljon elégedetlen tábornokaival? És vajon milyen érzés arról olvasni a lapokban, hogy értékes kéziratgyűjteményét, Adyval való levelezését zárolták, Firenzében vásárolt szép bútorait szétlopkodták? Hírt kapni arról, hogy szobalányukat vallatják, adja ki gazdái búvóhelyét?

Az augusztusi hőségben Fenyő egyre nehezebben viseli a szobafogságot, szeretne a Városmajorban üldögélni egy padon. Nem szűnik meg benne a szerkesztő sem: „Solohov regényét olvastam el: A csendes Don. Nem nagy író, de nem is tehetségtelen.”Vihar előtti a csend. Az egyre ritkuló légitámadásokat már szinte meg lehet szokni. Fenyő Miksa egyre többször merészkedik ki rejtekhelyéről, és tesz hosszabb-rövidebb sétákat a városban. Nem dől be a Horthy-proklamációnak október 15-én: „Aggodalommal hallgattam, rossz sejtelmeim voltak. Vajon tisztában van-e lépéseinek következményeivel?” Igaza lett. Este a rádió már Szálasi üzenetét közvetíti. Fenyő pedig megállapítja, hogy ez a nap rosszabb, mint március 19-e. Aggodalmai beigazolódnak, megkezdődik a nyilasok vérengzése Budapesten. A bujdosás egyre nehezebb. Novemberben indul Budapest ostroma. „Két emberöltő minden érdemes munkája elpusztul. És nem lesz mit enni, és nem lesz mivel fűteni; nem hiszem, hogy van város Európában, amelynek szomorúbb a sorsa, mint amilyen Budapesté lesz.” Mindez nyilvánvalóvá vált, amikor a szovjet csapatok elfoglalták a fővárost, és a lakosság végre feljöhetett a pincéből. Fenyő fájdalommal telve szögezi le: „Ebből már az én életemben város nem lesz. Budapest… Budapest… nem tudok beletörődni. Minden, amit éltem, amit szerettem, amit szenvedtem, ami keveset tudtam, ami sokat reméltem… odavan.”

Az élet pedig folytatódik. Fenyő Miksa többször említi, hogy még hat-nyolc évet remél az élettől. Hatvanhét éves, amikor a naplót írja, szerencsére még huszonnyolc év áll előtte. Még egyszer nem tette kockára a szabadságát, 1948-ban azonnal elment az országból, élt még szeretett Rómájában, Párizsban, New Yorkban, végül Bécsben. 1966-os budapesti látogatásán még láthatta, hogy a város feltámadt romjaiból. Biztosan voltak okos gondolatai a Kádár-rendszerről is, feltehetően sejtette, hogy az sem tart örökké, de feltételezem, rémálmaiban sem vizionálta, hogy Magyarországot a 21. század második évtizedében ellepik a Horthy-szobrok és a turulmadarak.

Naplója olvasása közben különös időzavarba kerülök, néha elvesztem a fonalat: hol járok? A múltban vagy a jelenben? Mit gondoljak, amikor arról ír: a kormány ontja a sikerpropagandát, teljes gőzzel működteti a hazugsággyárat, elhiteti, hogy a német győzelem csak napok kérdése, szítja a gyűlöletet, mindenkiben ellenséget lát, aki nem úgy gondolkodik, mint ő. A liberális értelmiség rejtőzködni kényszerül, egy agresszív kisebbség megtéveszti az ország népét, hatalmas vagyonokra teszi rá a kezét, de ha a felelősségét firtatják, a németekre mutogat, és mindenben a kontraszelekció érvényesül, nem a tudás és a tehetség. Annyira ismerős…

Vajon mit szólna Fenyő Miksa, ha hirtelen ide keveredne és régi jó szokásához híven végigolvasná a sajtót? Ő vajon tudná-e hova tévedt?