Az élet nem lányregény... Vagy ha lányok írják meg életüket egy regényben, akkor mégiscsak. A fene tudja, hogy van ez.
Mary Rodgers 1972-ben publikálta először a Freaky Friday című könyvet, amely rögtön nagy sikert aratott az amerikai, elsősorban női olvasóközönség körében. Nem csoda, hiszen könnyen azonosulhatott mindenki a kissé vadóc tinilány és az őt nehezen megértő anyja történetével. Mindenki ismeri a szituációt, aki volt már tizenhat éves. Még a fiúk is. Hogy nézel ki, milyen a hajad, öltözz fel rendesen, mi ez a macskazene, stb., stb., sorolhatnánk sorsunk iránt aggódó anyánk rovó kérdéseit. Persze, ő az élemedett korában már nem értheti meg, miért kell fülünkbe még egy fülbevaló, és a legjobb banda egyébként a XY, és különben sem macskazene... Aztán 1976-ban Jodie Fosterrel a Disney-stúdió elkészítette a bestseller filmváltozatát.
Az azóta eltelt huszonhét év alatt pedig mindössze annyi változott, hogy akik akkoriban voltak tinédzserek, azok mára éppen belenőttek az anya korba, és gyakorlatban élik meg csatáikat tinikorú gyermekeikkel. Éppen egy generáció nőtt fel. Új közönségre számíthatunk a tinik körében, míg megtarthatjuk a régiét is, gondolhatták a producerek, így elkészülhetett az új változat, változatlan címmel (Freaky Friday - Nem férek a bőrödbe-re magyarítva), ám a kor igényeihez módosított tartalommal.
A férjét három éve elvesztett, két gyermekét egyedül nevelő anya, Tess (Jamie Lee Curtis) tulajdonképpen egy modern nő. Pszichiáterként sikeres, korunk kommunikációs vívmányait is többé-kevésbé kezeli, persze a sok mobiltelefon, csipogó, palmtop és más hasonló kütyük csörgése néha azért megoldhatatlan feladat elé állítja. Ráadásul új férjjelölt is feltűnt a láthatáron. Viszonylagos modernsége ellenére tinikorú lányával, Annával (Lindsey Lohan) állandó a perpatvar. Hol a hajviseletet kifogásolja, hol a fülbevalók számát, hol a lány és bandája által a garázsban játszott zenét, valamivel mindig van problémája. Persze, nem teljesen alap nélkül, hiszen Anna jegyei nem a legfényesebbek, szívesebben tépi a gitár húrjait a garázsban. Mi tagadás, Mozart egészen más zenét játszott, de még a Stones is. Aztán egy kínai étteremben elköltött vacsora alatt minden megváltozik; egy csodasüti miatt Anna Tess bőrébe, Tess pedig Annáéba bújik, egészen addig, míg a sütiben talált jóslat be nem teljesedik. Addig azonban vérfagyasztó órákat kell átélnie Tessnek Anna, illetve Annának Tess "életében".
A Tesst alakító Jamie Lee Curtisról két dolgot kell tudni: az egyik az, hogy édesapja nem más, mint legújabb országimázs-formáló nagykövetünk, az agg Tony Curtis, ennek jelen film esetében az égadta világon semmi jelentősége sincs, a másik pedig az, hogy kitűnő komika. A Hal neve: Wanda óta tudjuk ezt. Mostani teljesítménye is hibátlan, bár szerepformálásában valószínűleg sokat segített az a tény, hogy ő is rendelkezik egy tizenhat éves leánygyermekkel, így saját életéből vett tapasztalatokkal tudta gazdagítani Tess alakját. De. Az Annát alakító Lindsay Lohan, aki a film forgatásakor épp annyi idős volt, mint szerepe szerint, vagyis tizenhat, azt hiszem, egyik nagy reménysége Hollywoodnak, hiszen egészen hiteles alakítást nyújt a kettős szerepben. Mert egy korabeli lány megformálása talán természetes, de hogy szimultán egy negyvenes értelmiségi nőt is tökéletesen alakítson, az több mint azt egy egyszerű -tehetséges- jelzővel elintézhetnénk. És már nem ez az első kettős alakítása, aratott már sikert ikrekként is (Apád-anyád idejöjjön). Van a filmben még egy páros, akik bár nem hangsúlyosak, de okozhatnak némi mosolyt a nézők körében: a kissé siket nagypapa és a rosszcsont kisöcs (Harold Gould és Ryan Malgarini) mintegy ellenpontozzák a lányok csatáját, esélyt adva mintegy a folytatásra is.
A film ugyan nem vállal túl sokat, de amit igen, azt teljesíti. Adódó lyukas két órára jó választás lehet, vagy félresikerült félévi bizonyítvány felvezetését lehet megoldani a szülőknek ajándékozott mozijeggyel.
