Shake, ami nem oltja a szomjat

Nincs mese, itt mese nincs – vacsora nincs, csempe a francba, az van, jut eszünkbe egy magyar "poszt-szocialista meséből" (Csapd le, csacsi!) –, A lány és a farkas csak nyomokban tartalmaz mesés momentumokat. Inkább az Alkonyat-nemzedék felszíni érzéseit kiszolgáló shake ez, ami elsőre tetszetős színekben úszkál, valamilyen nyúlós ízzel is szolgál, de aztán csak a nyelv kényszerű cuppogtatása marad meg, meg hogy sürgősen inni kéne valami rendeset. Pedig hát az egyik legismertebb Grimm-klasszikusból, a Piroska és a farkasból származik. Az adalékanyagok – a történetvezetés, különösen az újonnan beemelt elemek, a színészek szereplései – azonban olyannyira átformálták az eredetit, hogy az erejét (és értelmét) veszíti. Az eredetileg lejegyzett népmese felszínen a rémület története, mélyen – és nemcsak a pszichológusok szerint – a kamaszlétből a felnőttkorba lépő lányok traumáját testesíti meg.

Rendező, aki nincs a helyzete magaslatán

[img id=281558 instance=1 align=left img]Nyilván nem véletlen, hogy a Warnernél Catherine Hardwicke rendezőnőt találták alkalmasnak a produkció levezénylésére. Kis részben azért, mert szimpatikusan ért a (drámai élethelyzetbe került) fiatalok nyelvén (Tizenhárom, Dogtown urai), mutatkozik affinitása a misztikus borzongatáshoz (A születés), de legfőképpen: az Alkonyattal bizonyította, hogy nagy tömegben képes megfogni a leginkább kasszaképes közönséget, a tizenéveseket (főleg a lányokat). S a vámpíros-vérfarkasos szerelmes-filmje kapcsán azt is egyértelművé tette, hogy jól választ szereplőket, képes sztárokat gyártani. Bár Amanda Seyfried színészi kvalitásaihoz nem fér kétség (Chloe – A kísértés iskolája), ebben a filmben csupán szépnek és hamvasnak kellett lennie, és a poszter-fiúknak szánt Shiloh Fernandez és Max Irons sem olyan karizmatikus figura, mint Robert Pattinson vagy Taylor Lautner.

Történet, ami kusza

A célnak éppenséggel megfelelnek, vagyis egy horrorba csavart szerelmi háromszög alakjait a vászonra viszik. Mert a sztori szerint a szűz Valerie (Seyfried) épp egy kényszerházasság elől (Irons) az erődbe szökne igaz szerelmével (Fernandez), amikor vérbe fagyva akadnak rá a lány nővérére. A falusiak szerint a gyilkosságot a rengetegben ólálkodó farkasember követte el, akit eleddig az ajándékaikkal visszatartottak, ám az egyre duzzadó vörös telihold folytonos ölésre ingerli a fenevadat. A felfogadott szörnyirtó (Gary Oldman) úgy véli, a rém nappal a falusiak között élhet – és Valerie sejti is, ki az. Felismerése révén könnyen lehetséges, hogy ő válik a következő áldozattá, miközben csalétekül is szolgál a hajtóvadászathoz.

Film, ami felejthető

A sokszövetű mese kapcsán az alkotók azt jegyezték meg, hogy a célnézőket amellett, hogy az Alkonyati stratégiával bolondítják – kb.: rémesen (is) vágyom rád, ez a szerelem különleges (most őszintén: melyik nem az) –, szükséges minél több adalékkal összekuszálni. A vágyott és veszélyes "érzelmi tombolás" mellé így került egy jó adag a középkori hiedelemvilágból, a boszorkányüldözés módszertanából és egy érdekfeszítőnek szánt krimi-vonulat. Mindebből az lett, hogy David Johnson, Az árva című horror forgatókönyvírója igyekezett sötétlőre venni a filmet, amihez Hardwicke leginkább a korábbi látványtervezői munkáinak (Tank Girl, Két nap a völgyben, Vanília égbolt, Bízd a hackerre! stb.) a tapasztalatait tette hozzá. A lány és a farkas csomagolásával nincs is semmi baj. De mindez pusztán a felszín – tudatosodik a nem tinédzserlány nézőben, és fokozódó unalmában hiányolja a tartalmat. Egy ideig elszórakoztatják Oldman rutinos jelenlétei, el-elnézi a fiatalság báját, de egyre inkább érzi, hogy nem egy mágikus faluban és egy rejtekadó rengetegben jár, hanem ezek csupán díszletek. Ha belerúgna a hóba, kiderülne, hogy műanyag, és ha megkaparná a házikók falát, lekunkorodna a festett papír.

A rossz dramaturgiai ritmusérzékkel vegyített szálak ugyanis arra késztetik az embert, hogy inkább a képélménnyel foglalkozzon, talán az olykor legalább a hangulatot meghozza. Valóban: olykor meg. Ám aki az igazi Grimm-feelingre vágyik, annak Terry Gilliam filmjét (Grimm) ajánlanánk. Nem utolsó sorban azért, mert – például – többet elmond egykorvolt eleink világlátásáról, amikor a fantázia és a valóság között nem húzódott éles határ. A borzongós mesék kedvelői pedig jobban járnak, ha a Charles Perrault–népmese-feldolgozás alapján készült Olivier Dahan-filmet, a Hüvelyk Matyit választják – egy mese szorongós izgalmát kevés filmfeldolgozás tudta ilyen pontosan (és félelmetesen) visszaadni. Eredetiségben és szórakoztatásban pedig a legsikerültebb alkotás a PiROSSZka – A jó, a rossz, a farkas, MEGAnagyi című animációs film (rendezők: Cory Edwards, Todd Edwards és Tony Leech), a borzasztó magyar címadás ne rettentsen el senkit.

Félreértés ne essék: ez a film nézhető. De üres. A lány és a farkas első ránézésre egy akkurátusan csomagolt gótikus hangulatú szerelmi horrornak hat. Aztán rájövünk, hogy van egy jó szó erre az egészre: giccs.

Kinek ajánljuk?
- Twilight-osoknak.
- Aki szívesen nézi Seyfried szépségét és Oldman hókuszpókuszait, akár száz percen át.
- Szőrös fiúknak.

Kinek nem?
- Aki úgy gondolja, ez jó kis rémmese lesz.
- Aki a beteljesült mesék szomorúságára vágyik.
- Huszon túliak számára.

4/10