Egy magyar film, amit nem minden ok nélkül forgalmaznak a thriller műfajmeglelöléssel. Sőt, tulajdonképpen két magyar film, hiszen utóbb a rendező a tavalyi, 32. Magyar Filmszemlén bemutatott 121 perces, nagy vitákat kavart verzió (amely időközben, a "produceri" jelzőt kapva szintén forgalmazásba került) 85 percesre zsugorítása mellett döntött. Eredetileg színdarab, a Bárka Színház másfél éve folyamatosan teltházzal menő előadása.
Az emblematikusan vállalt előzmények: Anthony Burgess - Gépnarancs (1962) és Bred Easton Ellis - Amerikai psycho (1991) című regényei. Valamint jobbára az ezekből készült filmek is: a pesszimista Stanley Kubrick fantasztikus látomása (1971) és a feminista Mary Harron társadalomkritikába oltott médiaszatírája (1999).
Lényegében azt csinálja, hogy egy a Csepel Művek Durvahengermű-csarnokába álmodott show keretében egymás mellé ülteti a Gépnarancs Kicsi Alex nevű, illetve az Amerikai psycho Patrick Bateman nevű főszereplőit. Előbbi, mint szakértő kénytelen újra megélni a kamerák előtt az embertelen Ludovico-eljárás során történő, idézőjelben vett kigyógyulást az erőszakra való hajlamból, utóbbi pedig (neve itt valamiért, talán mert egyszerűbb, állatiasabb az eredetinél: Rex Madison) sztárvendégként szerepel, miután elfogatását, megspékelve a sorozatgyilkos kegyetlenkedéseiről sajátmaga által készített videófelvételekkel, egyenes adásban követhette végig a közönség. A korábbi művek alapvető paradoxonait görgetve: az emberi erőszak az egyéniség (legalább részleges) megőrzésének szinte egyetlen eszköze, melynek mindent uraló színházi díszletei mögött ezért hiába is reméljük már egy valódibb, igazabb vagy csupán kevésbé kegyetlen világ létezését, ez az őrületes, torz, szégyellnivaló giccs jelenti a XXI. század globalizált, önmegsemmisítő életét, amelynek minden erkölcsöt nélkülöző anarchiája ellenében egyes-egyedül az esztétika tehet valamit.
A következetés, mindent mérlegre tevő és csalhatatlanul értékelő esztétika, amely Tasnádi István író, Schilling Árpád rendező és Nagy András operatőr közös érdeme ebben az abszurd iróniát és horrorisztikus borzalmakat vegyítő groteszk komédiában. (Egyébként leginkább talán mégis az utóbbié, akinek a történetet lehetőleg mindvégig kiszolgáló képei nagyrészt önmagukban is lenyűgözően izgalmasak.) És Ágh Márton díszlettervezőé, aki teljesen egyéni világot teremt (mostanában állítólag Peter Greenaway mellett dolgozik), no meg a színészeké: figyelemre méltó Bodó Viktor arcjátéka, Mucsi Zoltán pedig utánozhatatlanul örök emberi és Udvaros Dorottya mindig érdemes az újrafelfedezésre.
