Andrea Arnoldot nem kisebb fesztivál ölelgeti két évenként keblére, mint Cannes. A Red Road skót munkásnegyedben játszódó térfigyelő kamerás thrillere után ezúttal egy essexi panelben élő tinilány kitörési kísérletének sikeréért szoríthatunk.
Az Akvárium egy dokumentarista stílusban felvázolt, kíméletlen szociológiai látlelet. A helyszín egy brit külvárosi munkásnegyed lepusztult paneltömbökkel, töredezett alapzatú sportpályákkal, autóbontókkal. Zavaróan erőteljes akcentussal és nem kevés káromkodással kommunikáló munkásvilág ez, amelynek tagjai ? nemtől függetlenül ? mindannyian beletörődtek saját életviszonyaikba, s amelyet a britek - a free cinema tagjaitól Ken Loachig - rendszeresen mutogatnak. Az Akvárium azonban mégis más, mint a többi. Talán mert ezúttal a film végén sejlik fel a naiv remény. Talán mert jó látni, hogy Andrea Arnold nőként és kizárólag női szemmel is nagyon érti ezt a fizikai és lelki erőszaktól terhes közeget.
Az Akvárium főhősnője a tizenöt éves Mia, aki már rájár bármelyik piásüvegre, s a tanulmányait is jórészt hanyagolja. A környék fiatal úrnője, amit a semmiből is bármikor előtörő agressziójával érdemelt ki. Családjában sem jobb a helyzet. Meglehetősen fiatalos édesanyja is jórészt odahaza vegetál, s váltogatja a bulikból hazahozott férfiakat. Kishúga nyolc évesen többet káromkodik, mint bármelyik kocsmatöltelék. A lakásban mindennaposak a hazugságokból, titkokból, lopásokból fakadó konfliktusok. Mia egyetlen hobbija a tánc, amely a történet elején egyaránt jelentheti a mentsvárát és a vesztét is, avagy választást a hiphop és a go-go között.
Andrea Arnold mindent a főhősnő szemével láttat, kézikamerával követi nyomon minden mozdulatát, nem kis felelősséget hárítva ezzel a Miát alakító színésznőre. A szó szerint az utcáról összeszedett Katie Jervis azonban nem egyszerűen megbirkózik a szereppel, hanem ténylegesen átlényegül Miává. Minderről már a nyitóképen meggyőződhetünk: a táncedzéstől tikkadt lány tekintetében olyan erős tüzet fedezhetünk fel, amely már alapjában véve elegendő lenne a film végéig. A lány hirtelen személyiségéből fakadó energia azonban átragad a történetvezetésre is. Látjuk a megválthatatlan női sorsokat a jövőképet jelentő édesanyjával és a kiindulópontot képező hugicával, s váratlanul azon vesszük észre magunkat, hogy még csak az expozíció telt el, de már a lánynak szurkolunk. S meg is jön az öröm az édesanyához érkező szimpatikus udvarló - az Éhségből ismert Michael Fassbender ugyancsak lenyűgöző alakítása - képében, akiből akár odaadó pótapa is lehetne, ha a rendezőnő nem feszítené tovább a húrokat a kislány és közte kialakuló erotikus vonzalom segítségével. De hát ilyen világ ez, a munkásvilágba tévedő intelligens férfiak valójában csak kertvárosi szexuális gyarmatosítók lehetnek. Azonban az Akváriumnak van egy másik szála is: az alkatrész tolvajból autószerelővé avanzsáló fiatal srác is felvillanthatja a kiút reményét, a döntés pedig csak Mián, s a rendezőnő kegyén múlik...
Andrea Arnold az intenzív érzelmekre koncentrált, amelyet jól felépített szociális közeggel, telitalálatos színészekkel, kiváló zenei anyaggal (Steel Pulsetól Bobby Womackig) és a filmtörténet egyik legérzelmesebb táncjelenetével is megtámogatott. Az összképen csak a tizenöt éves lótól a levegőben elszálló luftballonig terjedő gyenge szimbólumrendszer ront valamelyest, az Akvárium mégis a 2010-es magyar filmforgalmazás eddigi legerősebb darabja marad.
