A háború utóélete

Az emberiség történetében talán a legnagyobb sokkhatást mindig is a háborúk jelentették. Nem csoda, hisz' pusztítás, halál, nyomor kísérte, bárhol tört ki. Ráadásul minél nagyobb volt a háború, annál tovább tartott utána helyrehozni a károkat, pótolni a jobbára pótolhatatlan veszteségeket, egyáltalán, megemészteni és feldolgozni azt az irdatlan lelki, szellemi, érzelmi és anyagi sokkot, amit a háború eredményezett. A legnagyobb háború a történelemben vita nélkül a második világháború volt, nem véletlen, hogy bár hivatalosan már 67 éve vége van, de feldolgozása még mindig tart. A háború utáni években természetesen még mindenki, de főleg a győztesek, bősz igyekezettel mosták a szennyest. Ekkoriban főleg nagy, heroikus háborús tablók készültek, részleges igazságtartalommal. E filmek szinte kizárólag a győző hősöket állították piedesztálra, a vesztesek démonikus ábrázolása mellett. Aztán ahogy telt, s múlt az idő, a hősöket egyre jobban elfelejtettük, és a filmek is inkább arról kezdtek szólni, hogy a háborúnak soha nincsenek hősei, csakis áldozatai... Művészi, filozófiai és etikai értelemben véve az igazán komoly, mérvadó és számottevő filmek ebben az időszakban készültek. Amerikában például Az őrület határán vagy Clint Eastwood Iwo Jima-projektje. Remek német példák a Sztálingrád vagy a Bukás című filmek, orosz (szovjet) részről pedig például a csodálatos Kiskakukk. Minimalista stílusával, szűkszavúságában is fojtó sűrűségével ez utóbbihoz áll talán legközelebb a Ködben című, elsősorban belorusz illetőségű dráma is, de abban kivétel nélkül teljes az összhang, hogy mindegyikre igen jellemző az erősen deheroizáló attitűd. 2013-at írunk, de még mindig van mit mondani a második világháborúról...

[img id=373239 instance=1 align=left img]Megszállás alatt

A film cselekménye 1942-ben játszódik, egy kicsiny belorusz faluban, melyet nemrégiben szálltak meg a németek, akik a megszállás "menedzselését", tehát a piszkos munkát a kollaboráns belorusz milíciára bízták. A forgatókönyv nagyjából hasonló, mint nálunk a nyilas uralom idején volt, aki hallgatott és lapított, az élhetett, aki nem, azt felakasztották. A történet három főalakja közül Sushenyát (Vladimir Svirskiy) azzal vádolja a német parancsnok, hogy részt vett egy vasúti szabotázsban, de kiválthatja magát, ha felakasztja a börtönben fogva tartott három partizánt. A férfi azonban makacsul ellenáll, mire a tiszt futni hagyja. Otthonában töri rá az ajtót Burov (Vladislav Abashin), gyermekkori barátja, aki most a partizánokkal harcol a megszállók ellen. Célja, hogy kivégezze Sushenyát, akiről azt hiszi, ő akasztotta fel az ellenállókat. Társával, a kissé ideges külsejű Vojtikkal (Sergei Koleshov) messze az erdőbe kísérik Sushenyát, hogy ott a saját maga által megásott sírba lőjék, ám rajtuk üt egy milícia és Burovot komolyan megsebesítik. A hóhérsággal vádolt Sushenya azonban nyakába veszi gyerekkori barátját és majdnem hóhérát, Burovot és a dolgokról mit sem tudó, megbízhatatlannak, egyben bizalmatlannak tűnő Vojtikkal az ellenséges megszállókkal körülvett sűrű erdőbe veszik magukat, melyet egyre jobban belep a köd...

Adaptált minimalizmus

A Cannes-ban Arany Pálmára is jelölt filmet a belorusz Sergei Loznitsa a háborúban ténylegesen szolgált, ennek kapcsán érdemrendekkel is alaposan teleszórt Vasili Bykov hasonló című regénye alapján forgatta le. Szembetűnő az erősen irodalmias narráció. A három szereplő előéletét, személyiségük javát is bemutató blokk, három nagy, masszív flashback-tömbben tagolja az erdőben történő hosszas menekülés magányos „magán-keresztútját”. Az erdőben való, egyre jobban célt, értelmet és reményt vesztő bolyongást csak ritkás, egyszavas mondatokból álló, dörmögésszerű párbeszédek szakítják meg, melyek valódi információt már nem hordoznak a néző számára. Az egész bolyongás egyre nyilvánvalóbban allegória, a háború okozta útvesztés, az egyre jobban beszűkülő, az egyre jobban elállatiasodó tudatállapot, a háborús áldozatok lelkivilágának allegóriája, amikor már a testvérben is ellenséget látunk, amikor ember embernek farkasává válik. Loznitsa ezt az allegóriát lassú ritmusban, hatalmas, szakadatlan drámai ívben mondja fel, mely egyre fokozódó súllyal omlik rá a néző mellkasára, egészen a végtelenül kiábrándító, embertelen végkifejletig, mely lassan tűnik el a megsemmisítő, tejfehér ködbe. Mi ekkor már csak azt mormoljuk magunkban, hogy ne, nem akarom hallani! Nem akarom hallani...

Kinek ajánljuk?
- Minden háborúra, harcra és erőszakra ácsingózó elmebetegnek.
- A komoly háborús drámák kedvelőinek.
- Azoknak, akik mindig készek egy kis moralizálásra.

Kinek nem?
- Azoknak, akik csak a látványos tűzijáték miatt néznek háborús filmeket.
- Azoknak, akik viszolyognak a valódi emberi sorsokkal való szembesüléstől.
- Adrenalinfüggőknek.

8/10