François Ozon osztatlan csodálata Catherine Deneuve iránt már a 8 nőben felsejlett, a Született feleség azonban már nyílt óda ehhez a kortalan, csodaszép és erős nőhöz.
Mert bizony Catherine Deneuve 68 (!) évesen is virágzik. A Született feleség – melynek eredeti címe, Potiche azaz váza, sokkal jobban kifejezi a lényeget – teljes egészében Deneuve-re épül, a történet csupán másodlagos eszköz a jellegzetes deneuve-i karakter kibontásához. Hogy milyen is ez a karakter? Maga a nagybetűs, modern nő. Erős, határozott, a legutolsó porcikájáig nőies. Éppen ezért furcsa is a film első felében Deneuve-t Suzanne Pujolként a hetvenes évek unalmas háziasszonyának látnunk, akit kielégít, hogy "dísztárgy" lehet férje, Robert Pujol (Fabrice Luchini) hímsoviniszta életében. Amikor a férj kórházba kerül, az asszony kénytelen átvenni az irányítást mind a család, mind a cég életében. Miközben őt lassan eléri a megvilágosodás, a családban hamar úrrá lesz a káosz. Ahogy szép lassan megyünk előre az időben, előkerülnek az egykori szeretők (köztük a szépségéből igencsak sokat vesztett Gérard Depardieu is), és kiderül, hogy Pujol asszony közel sem olyan elveszett, mint azt a környezete vagy akár saját maga is gondolta volna.
A Született feleség legnagyobb erőssége a remek karakterábrázolás: nem csak Deneuve, de valamennyi szereplő figuráját határozott kézzel, aprólékos munkával festi elénk, valamennyi színész lubickol a rá kiosztott szerepben. Különösen emlékezetes alakítást nyújt Judith Godréche Joëlle szerepében – annyira jól hozza a köpönyegforgató lány alakját, hogy egészen megutáltam a film végére. Ozon rendkívüli – Arany Oroszlán jelölést hozó – kifinomultságát ugyancsak dicséri a szatirikus elemek kiegyensúlyozott használata, melyek elsősorban a retro közegből és a helyzetkomikumból táplákoznak. A jellegzetes francia humor végigvonul az egész filmen – ez az egyetlen ok, ami miatt nem unjuk magunkat halálra a film vége felé. Ozon teljes egészében alárendelte a történetet a karakterek megrajzolásának, több ponton éreztem azt, hogy a színésznő iránti rajongása öncélúságba fordította a forgatókönyvírás során használt pennáját – ha a néző Catherine Deneuve iránti imádata nem vetekszik a rendezőjével, igencsak nehéz lesz szemet hunynia a történet fajsúlytalansága fölött. Bár több kritika kiemeli a film társadalmi és politikai mondanivalóját – nemcsak a női egyenjogúság, de a munkásmozgalmak kérdését is több ponton megjeleníti – én úgy vélem, ez az üzenet túlságosan is szimbolikusan, csupán kérdésfelvetésként jelenik meg a filmben, valódi mélység és megnyugtató válaszok felvonultatása nélkül – de persze egy habkönnyű vígjátéktól kár is ilyesmit elvárnunk.
