A királynő nemzetközi sikere újra divatba hozta a brit uralkodódinasztiát, amelynek az 1981-es nagy esküvő óta folyamatosan romlott a sajtója. Ez az újabb keletű népszerűség ágyazott meg A király beszédének, ami a jelölésekről szóló előzetes hírek alapján szintén diadalmenetre indul a nagyvilágban. A címszereplő ezúttal a királynő papája, Albert yorki herceg, akit VI. Györgyként koronáztak meg 1936-ban, miután David bátyja (királyi nevén Edward) 1936-ban lemondott a trónról a baltimore-i illetőségű és kétszeresen elvált asszony, Wallis Simpson kedvéért.
Erre senki nem számított. Albert a haditengerészetnél szolgálta le az első világháborút, majd kötelességtudóan vitte a másodhegedűsi szerepet olyan eseményeken reprezentálva, amelyeken a király vagy a trónörökös nem tudott vagy nem óhajtott megjelenni. E teendői ellátásában csak közepesen zavarta, hogy erősen dadogott, bár akadt néhány emlékezetes fiaskó, mint 1925-ben a birodalmi kiállítás záróbeszéde a Wembley stadionban - ezzel a jelenettel nyit a film.
Ahogy az ezredforduló táján a királynőnek, a harmincas években a papájának is a modern médiával gyűlt meg a baja. A nagy svádájú V. György volt az első brit monarcha, aki rádión keresztül szólt a néphez, de a jól beszélő Edward sem ijedt meg a BBC mikrofonjától. Albertet viszont nemcsak a nyilvános szereplés töltötte el rettegéssel, hanem attól is félt, hogy szűk családi körben mesét olvasson Erzsébet és Margit lányának. És még ettől is nyugodtan elkirálykodhatott volna - elvégre a birodalom ügyeit, a politikát a kormány és a parlament vitte, az uralkodónak szigorúan véve nem volt más dolga, mint utódról gondoskodni, és időnként díszruhában integetni az erkélyről. Kivált, hogy néhány évvel (és néhány kormányválsággal) a koronázás után olyan személy költözött a Downing Streetre, aki ifjúkori beszédhibáját leküzdve nagyon is elemében volt, ha szónokolhatott. A legendák szerint e közös defektus alapozta meg a rokonszenvet VI. György és Churchill között.
A filmmel párhuzamosan összehozott könyv címe (A király beszéde - Hogyan mentette meg egyetlen ember a brit monarchiát) tehát némileg túloz, legalábbis a monarchiát monarchára kellett volna cserélni benne. A túlzást bocsánatossá teszi, hogy a történet másik hősének, Lionel Logue beszédtanárnak az unokájától származik, aki a nagypapa naplója és jegyzetei alapján írta meg a sztorit; a film nem a könyvből készült, de merített ugyanabból az anyagból.
Ahogy a királynőnek a miniszterelnök, úgy partnere és ellenlábasa a királynak a beszédtanár Lionel. Az Ausztráliából áttelepült családapa színészi ambíciókat dédelget, kevés sikerrel, és terapeutaként sem jegyzik valami magasan, hiszen se orvosi diplomája, se tudományos fokozata nincs, autodidaktaként, a gyakorlatban sajátította el a szakmát, és dolgozta ki "nem ortodox" módszereit. Személyes története, amelyben központi szerepet játszik az első világháborúban gránátnyomást kapott és a beszédkészségüket elvesztő katonák gyógyítása, egy másik filmet idéz: A fronton túl pszichiáter hőse (akit Jonathan Pryce játszik) szintén az orvostudomány, a lélektan és a józan paraszti ész ötvözésével próbál egyénre szabott terápiát nyújtani a háború testi-lelki sérültjeinek. Lionel gyógymódjai is széles körben mozognak, próba-szerencse alapon van itt a légzésgyakorlatoktól a nyelvtörőkön át a vulgárfreudizmusig minden, mi szem-szájnak ingere. A legfontosabb persze kettejük kapcsolatának alakulása. Egy lehetetlen kapcsolaté, hiszen a herceg szíves közlése szerint Lionel az első közember, akivel életében találkozott. Ez így alighanem túlzás, hiszen Albert járt iskolába, végigszolgálta a háborút, majd egyetemre ment, de a lényeget illetően mégsem áll távol az igazságtól. A yorki herceggel együtt a nézőben is elakad egy pillanatra a lélegzet, amikor Lionel először szólítja Bertie-nek a királyi fenséget. Reménykedjünk, hogy az az emlékezetes jelenet, amikor Lionel négybetűs szavakat mondat előkelő páciensével, csak Amerikában esik áldozatul a vágóollónak. Amúgy ez az a film, aminek a szinkronizálását rendőrhatóságilag kéne tiltani, különös tekintettel a majdani televíziós bemutatóra.
A sztoriban csaltak egy kicsit az időpontokkal, hogy izgalmasabbá tegyék a koronázást és a háborús beszédet: e két történelmi eseményre készülve Albert már távolról sem volt olyan reménytelen eset, mint a film mutatja. E bocsánatos stiklinél kínosabb az a szépészeti beavatkozás, ami kezdettől fogva kérlelhetetlen náciellenességet tulajdonít az uralkodói családnak, és úgy tünteti föl Churchillt, mint aki morális alapon követelte Edward lemondását a trónról, vagy egyedül ismerte fel a háborús veszélyt. Hovatovább ez már kőbe vésett narratíva lesz a populáris kultúrában.
A filmben annyi Shakespeare-szöveg hangzik el, hogy a forgatókönyvet jegyző David Seidler neve mellett feltüntethették volna a drámaíróét is, ahogy zeneszerzőnek Beethovent. Nagy névsorolvasással jár a szereplőgárda említése, hiszen még a kisebb szerepekre is a brit színészet hírességeit kérték fel, Timothy Spalltól Michael Gambonig, Jennifer Ehle-től Helena Bonham Carterig. A címszerepet adó Colin Firth rajongóinak (ha ezerszer Mr. Darcyként szerették is meg) nincs miért aggódniuk: most már biztosra vehetjük, hogy nem tűnik el kiöregedett amorózóként a süllyesztőben. Hősünk nemcsak jóképű, de van humora, és okos színész, aki nem ragadt bele egyetlen szerepkörbe, s bátran vállalt olyan "karaktergyilkos" figurát is, mint a homoszexuális műsorvezető Atom Egoyan filmjében (Az igazság fogságában). Remek párost alkotnak Geoffrey Rushsal, akinek sohasem kellett a szomszédba mennie harsány, széles gesztusokért, amelyek most gyógyhatást fejtenek ki a kórosan rezervált Albertre.
A király beszéde jól megcsinált, igényes szórakoztató film.
