Nem is tudom, nem is értem, hogyan kerülnek még mindig ennyire jó filmek is a moziba,mint ez a Mi vagyunk a legjobbak! címet viselő svéd – mi is? Film.
Persze hogy film, bár az ember tökéletesen elveszíti közben ezt a filmérzést vagy moziérzést, egyszerűen belekerül egy világba, ahol soha nem volt, mégis minden ismerős, vagy volt, de nem úgy, nem ott. Biztosan nem Stockholmban, ahol két kislány töri a fejét, hogy mit is kellene kezdeni magukkal.
A világ buta, és a legjobb szülők is rossz szülők. Akinek megengedő, kedves és egymást szerető pár jutott, az is csak azt látja, hogy mennyire bénák, szegények, a papa a klozeton klarinétozik, a mama valamit vacakol, és mindketten annyira el vannak foglalva magukkal, hogy egyáltalán nem tudnak érdemben szót váltani a gyerekükkel.
Klara ezért maga vágja a haját, amolyan mérsékelt tarajt, ami a nyolcvanas években már meglehetősen divatjamúlt dolog volt, punk’s dead.
Bobónak depresszióra hajlamos anya jutott, aki vagy Lassénél alszik, vagy valami másik pasast hurcol föl a lakásra, de az biztos, hogy eleve halálra ítélt kapcsolatokba evezi élete sajkáját, és közben ott van a gyerek, önértékelési zavarokkal, csúnya vagyok, béna a hajam, mert göndör.
Nézi Bobo, nézi magát a tükörben, és aztán leköpi az arcképét. Közben meg olyan bájos, finom, okos, érzékeny, hogy meg kell érte szakadnia a szívnek. Tizenkét éves lányok. Dehogy tizenkét évesek, mindjárt tizenhárom lesznek.
Mit csinálhatnának magukkal?
Egy darabig vitatkoznak a hülyékkel, elviselik, hogy a fiúk röhögnek rajtuk, bénáskodnak a tornaórán („de hát honnét tudjam, hogy kivel vagyok egy csapatban?”), aztán fölírják magukat punkzenekarként a próbaterem beosztásába.
Adjuk, adják tovább a legjobbságot, talán egyszer újra kezünkbe kerül a stafétabot. Bár ez nem túl valószínű.
Legalább addig sem kell a heavy metalt játszókat hallgatni.
Mivel egyikük sem tud zenélni, beveszik maguk mellé a klasszikus gitárzenét játszó, szigorúan keresztény nevelést kapott Hedviget. Látszólag három tökéletesen össze nem illő lány, akik persze tökéletesen összeillenek, az egyik az erős, vezető személyiség, a másik a szív és az ész, a harmadik meg a normalitás.
Az ember rögtön arra gondol, hogy vajon mi lehet velük most. Mert a film a nyolcvanas években játszódik, és mert az össze nem illő összeillők csak gyerekként tudnak gond nélkül vagy megoldható gondokkal, pasikért való versennyel együtt maradni.
Megint azt veszi észre a néző magán, hogy nem néző, hanem résztvevője a filmnek, csöndes osztálytárs, aki nézi ezt a három varázslatos lányt, hogy mire is jutnak a világban.
Nyilván ehhez kell a filmtechnika is, hogy néha a szemmozgást követi a kamera, ugyanúgy követ egy mozdulatot, egy kérdést, ahogy a szemünk tenné, néha meg nagyon is kamera, ráközelít egy arcra, rácsodálkozik egy grimaszra, egy pillantásra.
Osztálytársak? Inkább mi vagyunk, akik kódorgunk a havas háztetőn, és a fiú, aki tetszik nekünk, épp a barátnőnket ölelgeti, nem lehet mást tenni, mint unott arcot vágni, mi aztán igazán nem is akartunk itt semmit, béna ez a srác is eléggé, mi magunk meg pláne iszonyat bénák vagyunk.
És soha nem az történik, amit szeretnénk, a zenekarban is a dob jutott, pedig a basszusgitár kellett volna. Eljön majd az idő, amikor kiderül, hogy tényleg mi vagyunk a legjobbak. Kár, hogy akkor már nem mi vagyunk a legjobbak, hanem más tizenkét évesek, akik még át tudják élni ezeket a szörnyű viharokat, dobálják őket a hullámok, de el nem merülnek.
Adjuk, adják tovább a legjobbságot, talán egyszer újra kezünkbe kerül a stafétabot. Bár ez nem túl valószínű.
