Akik a címet szó szerint véve Eric Cantonát keresik a filmben, nem fognak csalódni. Az archívok felidézik legszebb góljait a kilencvenes évekből, a Manchester United egyik felfénylő korszakából, de megjelenik maga Eric király is, teljes életnagyságban. Lelép a falvédőről, akarom mondani, a plakátról, hogy életvezetési tanácsokat adjon druszájának, Eric Bishopnak. Postás hősünkre ráfér minden segítség: a testi-lelki széthullás előrehaladott állapotában leledzik,két különböző korú és bőrszínű, de egyaránt reménytelen esetnek tűnő nevelt fiúgyerekkel osztja meg lepratelep lakását, ahol hegyekben állnak a kézbesítetlen levelek... Amikor találkozunk vele, éppen összetöri a kocsiját, mert képtelen a vezetésre koncentrálni. Ezúttal a lánya sodorja válságba, aki bekapta a legyet, s most azt kéri, hogy az apja és az anyja felváltva vigyázzon az unokára, amíg ő befejezi a félbehagyott tanulmányait. A kérés nem azért teljesíthetetlen, mert Eric nincs abban a mentális állapotban, hogy egy csecsemőt ellásson, hanem azért, mert találkoznia kellene a volt feleségével, akit harminc éve nem látott.
Itt lép közbe Cantona. Eric rendszeresen dézsmálja a nagyobbik fia fűkészletét, s ez egyszer ritka jó lehet az anyag, hiszen a falon lógó óriásposzteren életre kel az ikon. Postásunk csak kicsit jön zavarba, felszólítja a bálványt, hogy igazolja magát: mondjon valamit franciául. És Cantona mond. Hitelességéhez nem férhet kétség, pont úgy beszél, mint pályatársai az Eurosporton: szabatos közhelyekben. Jelenései során felhívja Bishop figyelmét a múlttal és a hibákkal való szembenézés, a csapatjáték és a bizalom fontosságára, továbbá arra, hogy kockázat nélkül nincs győzelem. A sok épületes tanács megtermi gyümölcsét, Ericnek minden problémája megoldódik, összejön a nejével, a lánya levizsgázik, a fiai megjavulnak, de még a családot a markában tartó gengsztereket is sikerül ártalmatlanná tennie.
Ericet simán megtaláltuk, már csak az a kérdés, hol keressük Ken Loachot. A történet - a középkorú lúzer hőssel, akire váratlanul rátalál a boldogság, futballal és bűnözőkkel a háttérben - nem véletlenül emlékeztet a tíz évvel korábbi Nevem Joe-ra. Mindkettőt Paul Laverty írta, aki egy ideje visszatérő alkotótársa a rendezőnek, és az egyszer már bevált elemekből most összedobott egy újabb sztorit. A Barátom, Eric azzal a kétes dicsőséggel indult útjára, hogy ez Ken Loach legkönnyebben emészthető filmje. Ha Hollywoodból szalajtják eme virtigli giccset, a nagyszerű színészi játékot és a realizmus diadalát ünnepelnénk benne; ha a Sundance-en áll elő vele egy kétéves nyeretlen, a jövő nagy ígéreteként tartanánk számon. De a Kes vagy a Kőzápor rendezőjének filmjére mégsem a könnyű emészthetőség miatt ül be a közönség. Hanem az olyan jelenetek miatt, amelyek eltagadhatatlanul magukon viselik Loach kézjegyét: a postások önsegítő csoportterápiája vagy a munkáskocsmai vita az amerikai kézbe került Manchester United és a felvásárlás elleni tiltakozásként alapított FC United szurkolói között, aminek a végére egy parádés gól tesz pontot.
