Eltelik az első fél óra, és azon kapjuk magunkat, hogy önkéntelenül is el-elkalandozik a figyelmünk, azon töprengve: vajon hol van az a különleges összetevő, az a szenzációfaktor, ami miatt az amerikai kritikusok az egekig dicsérték az Amerikai botrányt, és amely miatt tíz Oscar-jelölést kapott. Bár a forgatókönyv megfelelően építkezik, nem nyűgöz le igazán: úgy érezhetjük magunkat, mint egy takaros színdarab közben, ami kissé szürkén és laposan indul. Igaz, aztán felgyorsul a tempó, egyre sikerültebb jelenetek következnek, határozottan haladunk egy kielégítő befejezés felé.
Sokan Scorsese munkáit emlegetik a film kapcsán. A történetet, a karaktereket tekintve helytálló az összehasonlítás, ám minden más szempontból távol állunk a Nagymenőktől vagy akár A Wall street farkasától. A főszereplők pitiáner csalók, akik persze jól és boldogan szeretnének élni, miközben kétes üzleteiket bonyolítják. Nem gyilkolnak, de még csak nem is káromkodnak annyit, mint a „valódi”, „tökös” gengszterek, de sokat vitatkoznak és ügyetlenkednek. Egyre magasabb státusba vágynak, miközben valójában egyre lejjebb süllyednek. Az egyik nagyot álmodó FBI-ügynök, a másik egy ruhatisztító üzem kopaszodó vezetője, köztük pedig egy helyes, okos, de önmagát nem találó nő vergődik. Közben megjelenik egy viharos feleség, egy tökkelütött főnök, egy műsejk, sok pénz, a maffia őfelsége, és az egészet egy mesteri terv fogja össze. Tegyük még hozzá, mindez nagyjából a hetvenes években játszódik, ennek megfelelően egymást érik a nagyobbnál nagyobb slágerek, Elton John, a Bee Gees és számos más legenda színezi az élményt.
Szórakoztató mozi kerekedik ebből az egyvelegből, de sokkal inkább a rendező, David O. Russell korábbi filmjeit idézi, mintsem a scorsesei hagyományt. Az idős mester munkáira jellemző elegáns letisztultság, kidolgozott színdramaturgia és képvilág teljes mértékben hiányzik ebből a moziból. A nagy elődnél pompás, precíz képek mesélték a történetet, hosszú kameramozgásokkal, elegáns úsztatásokkal. O. Russell viszont épp úgy dolgozott itt, ahogy minden eddigi filmjében: képei olykor esetlenek, a beállítások kissé nyersek, stílusos montázsok helyett pusztán jó ritmusban összerakott jelenetekkel találkozunk. Persze tudjuk, a képi komponálás helyett O. Russell inkább a színészeire koncentrál, rendre túlforgatott filmjei a vágóasztalon állnak össze. A Napos oldalban csodálatosan működött is ez a szabad rendezési stílus, erős élményt adott a színészek kötetlen játéka, és A harcos is meglepően hatásos, nyers bokszdráma volt. Csakhogy ezúttal − mivel a forgatókönyv nem tartogat igazi drámát, szereplőink pedig nem különösebben izgalmas vagy azonosulásra alkalmas figurák − látványos kompozíciók híján egy kissé jellegtelen mozi pereg a szemünk előtt. Nem ámulunk és bámulunk, de azért egész jól érezzük magunkat.
A film javára írandó az ismert színészek megbízhatóan kitűnő játéka. Christian Bale-t ismét jó látni a szuperhősök világán kívül, kiválóan helyezkedik bele egy lerobbant, pitiáner bűnöző karakterébe. Amy Adams szinte szerethető az önmagát kereső, a boldogságot rossz módszerekkel hajszoló bűntárs szerepében. Jeremy Renner és Bradley Cooper is tisztesen helytáll, ám a show-t az isteni tehetségű Jennifer Lawrence lopja el: kevés jelenete van, de minden pillanatban kirobbanó és mulatságos, csak úgy vibrál a vásznon.
Oscar-jelölések ide, Oscar-jelölések oda, ebben a tisztességes mozi-vigasságban egyedül a színészek teljesítménye érdemel igazán elismerést. Nincs a filmben semmi, ami miatt egy lapra tennénk, mondjuk, a Casinóval, ne adj’ Isten, A keresztapával. Érdekes látni, hogy manapság egy ilyen film is micsoda üdvrivalgást képes kiváltani. Jónak jó, élvezetes is, takaros szórakozás. De a kérdés nem megkerülhető: valóban beérjük ennyivel, amikor az év legjobb filmjét választjuk ki?
