Az esküvő vége felé járunk, ama kései órán, amikor még működik a bár, de a pultos már rossz néven veszi az újabb rendeléseket. A kissé míszen cigarettázó nyoszolyólányt két pohár pezsgővel és átlátszó ismerkedési szöveggel közelíti a csupa mosoly öltönyös - olyan kaszkadőrmutatvány ez, mely előtt illik figyelmeztetni a közönséget, hogy hasonlóval semmiképp se kísérletezzen privátilag. Mert így csak a legnagyobb sztárok közelíthetnek egymáshoz a biztos megszégyenülés reménye nélkül, és valóban: erősen az ágy felé kacsingató, szellemes beszélgetés indul a két esküvői mellékszereplő között. A kissé míszen cigarettázó nyoszolyólányt a mísz cigarettázásban kontinenselső Helena Bonham Carter alakítja, a jól szabott gentlemant pedig Aaron Eckhart, akitől ugyancsak nem idegenek az itt mutatott, bárközeli mozdulatok. A flörtölés dolgában a filmkészítők úgymond biztosra mentek, de valami trükk mégiscsak lehet a dologban, máskülönben miért az osztott képernyő, amikor e szépen fejlett emberpár amúgy centiméterekre helyezkedik el egymástól. Ráadásul ezek a centiméterek is egyre csak fogynak, és nemcsak azért, mert már az ágyban vagyunk hőseinkkel, hanem mert a hálóba vezető, rögösnek kicsit se mondható úton egyszer csak felmerül a felek között, hogy valójában ez az egész ismerkedősdi egyszer már megvolt nekik. Sőt, egymásnak is megvoltak már, valamikor réges-régen, sok-sok évvel és számos kilóval ezelőtt. Vagy nem is, és ez is csak a játék része, amolyan okosan felnőttes társas egy közös múlt megkreálására, vagy mégis, de nem úgy, és nem akkor, mert az emlékezet, az bizony egy csapongó jószág... Nehéz ügy; dugni is kéne meg merengeni, ez pedig egy mégoly tapasztalt hollywoodi sztárral, de még egy Dogmán edződött alternatívval szemben is túlzó elvárás. Ha nincs a split screen, e kezdetben gyanús képmegosztás, meg se úsznánk három óra alatt, így viszont igazolást nyert az eljárás, 84 percbe is elfért az egész. A képernyő egyik felét az emlékezet sajátítja ki magának, balra a van, jobbra a volt, anyajegyek néznek farkasszemet évtizedek távlatából. Hát nem szép, hogy a sok földhözragadt széptevés közt ilyen kiterjedésekre is telik: tér és idő befelé tágul, tán csak Brooklyn nem tágul! Könnyen lehet, hogy Hans Canosa rendező az az ellenálló, akiről egyszer majd kiderül, hogy belülről bomlasztotta a rendszert, feszítette a társalgási kereteket. Mi pedig majd szégyenkezve nézünk, mert balga módon nem láttunk mást, mint másfél óra színészileg erős, artisztikus riszálást.
