Óvatosan szopogatva

Mit is lehetne mondani egy olyan filmről, ami egy teljes mértékben kiszámítható szerelmi történetet azzal próbál felturbózni, hogy Michael Douglast és Matt Damont láttatja meleg párként két teljes és nagyon hosszú órán át? Hát először is azt, hogy a film jó.

Meglehetősen jó. Még azzal együtt is, hogy az arányokat elkalkulálja kissé, és nemi orientációtól függetlenül a nézőnek egy idő után kezd unalmassá válni, hogy a melegség itt most egy hűha. Van ugyanis még sok más hűha is a filmben, rögtön például a két főszereplő játéka. Mindketten kisujjból hozzák a profit: Michael Douglas egysíkú, de szerethető affektálása és Matt Damon nagyra nőtt, tétova kamaszfiúja egyaránt meggyőző és elismerésre (Douglasé talán még Oscarra is) méltó.

Ott van aztán a gusztusosan, és a kellő pillanatokban gusztustalanul is habzó képi világ, mely pont olyan émelyítő és jólesően bágyasztó egyszerre, mint egy pohár (na jó, üveg) hosszan szopogatott extraédes pezsgő. Apropó szopogatás… az viszont nincs. A sok stílust és még több műfajt megjárt Soderbergh ezúttal kényelmesen hátradőlt a rendezői székben, és minden ízében konvencionális filmet vezényelt. Maga a történet egyébként sem kiált különösebben extrém fogásokért. Egy Liberace (ejtsd: liberácse) nevű, európaiaknak többnyire teljességgel ismeretlen, a tengerentúlon viszont fényes karriert bejárt sztárzongorista magánéletét ismerjük meg. A film igaz történeten alapszik, melyet Liberace utolsó komolyabb szeretője, Scott Thorson mesélt el mifelénk úgyszintén ismeretlen könyvében. Thorson tinédzserként került a negyven évvel idősebb Liberace pártfogása alá, és hat évet élt vele. A fényűző életmód (és a kokain) idővel aztán teljesen elvette az eszét, és ugyanarra a sorsra kellett jutnia, mint a korábbi szépfiúknak. Mondanám, hogy spoiler, de ahogyan a színészi játék és a rendezés megbízható minősége, úgy a sztori íve is az első percekben borítékolt.

Ami nem baj. Ha nem várunk meglepetést vagy fordulatokat, nem baj. A kétórás játékidő viszont még így is sok egy kicsit. Ha el is hisszük, hogy a melegtéma nem ment le az amerikai stúdiók torkán (komolyan? ezt elhisszük?), valószínűleg a vontatott tempó is közrejátszott abban, hogy míg Cannes-ban Arany Pálmára jelölték Soderbergh-et és moziban játsszák a filmjét, addig Amerikában csak az HBO-n kapott helyet. Minket ez mondjuk nem sokban érint, hacsak nem szontyolodunk el nagyon, hogy Douglas így viszont mégsem kaphat Oscart. Pedig Tom Hanks, Sean Penn, Philip Seymour Hoffman és Colin Firth után újabb élvonalbeli közönségkedvenc játszik (remekül) meleg szerepet.

Másfelől azonban a Túl a csillogáson nem melegfilm. Ahogy a cím (az eredeti cím – A gyertyatartó mögött – is) sugallja, tulajdonképpen a kulisszák mögé nyerhetünk pillantást. És ahogy mindig, most is azt látjuk, hogy a csillogáson túl nincs semmi. Szürke hétköznapok vannak, és kemény munka. Vagy a csillogás iránti függőség, a színpad és a hálószoba közötti különbség egybemosódása. Rogyásig csicsázott luxusvilla és teátrális párbeszédek egy átlagos háromfogásos villásreggeli fölött is. Liberace erre tette fel az életét, a pompára és a közönségre. Scott viszont sodródik a történtekkel, és az igazi drámája az, hogy még akkor sincs kontrollja a dolgok (na meg saját maga) felett, amikor Liberace már réges-rég mással hetyeg. Szépen végigkövetett, jó részleteket kiemelő, a steril analizálást mégis elkerülő folyamatábra az, amit kínál Soderbergh munkája.