Ismerős a helyzet, adott egy család. Fiatal szülők, piciny gyerek, optimális esetben lakás, kocsi, biztos egzisztencia. Az apa dolgozik keményen, hogy családja ne szenvedjen hiányt semmiben, valamint az életszínvonal görbéje is inkább felfelé konyuljon. Az anyuka marad otthon, mivel hagyományosan az anya marad mindig otthon a gyerekkel, hiszen ő szülte, ő szoptatta, és ő az, aki kevesebbet keres. Kivéve, ha nem, de az egy másik eset. Tehát a gyerek szempontjából a kezdeti, és meglehetősen tétova lépéseket az anyuka figyelme kíséri, és ő az, aki segítséget nyújt olyan bonyolult kérdésekben, mint a kaki-pisi problémák helyes mederbe terelése, vagy amikor a finom cici helyett azokat a rossz ízű kajákat kell legyűrni az apróságok torkán. Az apukának ezekről a nehéz dolgokról fogalma sincs, hiszen a gyerkőcök már alszanak mikor a munkából hazatér, hétvégén az a pár együtt töltött óra pedig csupa-csupa kacaj és ragyogás. De rögtön másként festenek a dolgok, ha beüt a katasztrófa, és a családfenntartó elveszti állását. Az anyuka kénytelen munkába állni, így a papára hárul a háztartás nem elhanyagolható gondjai mellett a gyereknevelés is.
Eddie Murphy, az amerikai szórakoztatóipar egyszemélyes iparága ezt a témát tűzte ki legújabb terméke tárgyának. A karrierje építgetésébe belefeledkezett apa és még eléggé kiskorú fia kettőse előre láthatóan tobzódik vicces szituációkban, ennyi azonban nem elég. Az Eddie Murphy által alakított Charlie és vele együtt lapátra került kollégája, Phil (Jeff Garlin), igazi kreatív személyiségekként oldják meg a rájuk szakadó nehézségeket. Ahelyett, hogy összeomolnának, tizenkilencre lapot húznak, és magánóvodát nyitnak. A két saját, kezelhetetlennek tűnő és meglehetősen bizonytalanul működő csemete helyett bevállalnak még tizenkettő hasonszőrűt, ami ráadásképpen kivívja a konkurens kisdedóvó pénzéhes és rém sznob igazgatónőjének, Miss Harridan-nek (Anjelica Huston) féktelen haragját is. Miss Harridan gonosz bosszúja és a négyévesek tizennégy fős terrorista-kommandójának minden csínytevése egyszerre zúdul hőseinkre. Charlie és Phil azonban meglepetésre állja a sarat, és miután beerősít a kezdetben ügyefogyottnak tűnő, ám később zseniálisakat húzó Star Trek-mániás Marvinnal (Steve Zahn), a történet végkifejlete nem kétséges.
Eddie Murphy, miután a Dr. Doolittle-vel elhasználta a biztos jegybevételi mutatók egyik alappillérét, a különböző állatok szerepeltetését, nyilván a film produceri gárdájának teljes egyetértésével e filmjében a voksát a másik tutibiztos fogásra, a gyerekfőszereplő alkalmazására tette. Nem is egyre, hanem rögtön tizennégyre. Mit tehet a kritikus, látván a filmvásznon a nagy rakás hatalmasan csillogó szemű apróságot, akik olyan természetességgel csetlenek-botlanak, mintha egész eddigi négy évüket kamerák előtt élték volna? Fanyaloghatna kidolgozatlan történetvezetésen, meg más ez esetben lényegtelen szakmai dolgokon, ám nem teszi, hiszen jól szórakozott. Mint ahogy jól szórakozik akkor is, amikor a nagy nyári melegben egy árnyas játszótéren megpihenve figyeli az ott játszó csemetéket, elábrándozva azon, ha neki is lenne kisgyermeke, biztosan úgy járna, mint ebben a filmben az Eddie Murphy. Vagy inkább a másik, a Jeff Garlin, mivel bőrszínben és testalkatban inkább az áll közelebb hozzá. Azon férfi olvasók, akik már rendelkeznek gyermeknevelési tapasztalatokkal, úgyis tudják, miről van itt szó. A film egyik melléktanulsága pedig különösen szimpatikus számomra, annak ellenére, hogy eléggé didaktikusan van az értésünkre adva: ezek szerint nem kell azt a gyereket folyton azokkal a csokis-cukros vackokkal tömni, megfelelően tálalva megeszik azok a répát és a brokkolit, meg a müzlit is. Úgy legyen!
