Mert persze felbukkannak mások is, de a film leginkább Von Choltitz tábornok (Niels Arestrup) és a svéd diplomata, Raoul Nordling (André Dussollier) köré, illetve egy harmadik főszereplő, Párizs köré épül. ’44 augusztus 24. az az éjszaka, amikor eldől, megmarad-e a francia főváros az utókornak, vagy beláthatatlan károkat okozva földig rombolják, hogy a romokat ellepje a Szajna. Hitler parancsa egyértelmű, s már csak a gombot kell megnyomni, hogy az aláaknázott városból ne maradjon semmi. A parancs kiadása Choltitz tábornokra vár.
Tudjuk, a második világháború alatt más városok is majdhogynem elenyésztek (Drezda, Varsó stb.), és hogy a humanizmus is elveszett a holokauszt nyomán, ám Schlöndorff képes úgy tálalni ezt az éjszakát, mintha Párizs műemlékein, hangulatos utcáin és terein múlna mindaz, ami még szerethető az emberből. S ha ez is elvész, csak egy soha nem gyógyuló seb marad a világ testén. Elvész a szerelem, a reggeli croissant illata, az oh-la-la, valami léha és gyorsan illanó könnyedség, amit a falak őriznek, a múlt visszahozhatatlan darabjai.
A tábornok és a svéd diplomata párbeszéde, vitája és világainak ütközése adja a film súlypontját, s ezt Schlöndorf figyekszik megszakítani és feldobni külső felvételekkel, miközben itt nem a fegyverek döntenek; abban a hotelszobában a dialógusokban, a szavakban dől el minden. Van-e még jelentősége az érveknek egy háborús helyzetben? Van jogosultsága a jövőben bízó értelemnek a teljességgel értelmetlen jelenben? Ez a beszélgetés tétje, no meg százezrek élete és a fény városa akkor, amikor az sem biztos, hogy másnap még felkel a nap.
Arestrup és Dussollier tökéletes választás volt a szerepre, fáradt és sokat látott tekintetük beszédes, gesztusaik árulkodók, és minden mozdulatukban ott motoszkál a remény és a kétségbeesés küzdelme. Shlöndorff pedig igazi, régimódi mozit kerít köréjük, az apróságokra figyel, és nem akar szélesvásznúan, felületesen bemutatni egy mindenkit érintő problémát. Azon morfondírozik, hogy vajon tényleg az emberi szeszélyen múlnak-e évszázados értékeink. Ha elpusztul a közös kultúra, teljesen mindegy, hogy ki lesz a győztes. Az, ami nem sikerült a hollywoodi sztárokkal megspékelt Műkincsvadászoknak (amelyben a leghíresebb művészi alkotások megmentése a tét), itt sokkal átérezhetőbb dilemmává válik.
Nem tűzijátékos, nem presztízsvadász film Schlöndorff munkája, de rossz lenne a moziknak, ha nem vetíthetnének ilyen filmeket. Rólunk nem is beszélve.
