La Fontaine óta töretlen népszerűségnek örvendenek az állatmesék, ezek a csattanós, morális töltettel rendelkező kis remekművek, amelyeket legtöbbször éppen az emberi természet gyengeségei, korlátai, hibái inspirálnak. A Patkánymese is hasonló történet, azzal a pirinyó dramaturgiai csavarral, hogy a kérdéses film főszerepét alakító állat tulajdonképpen ember.
Steve Baron filmje kicsit groteszk, cseppet komédia, jellemrajz, társadalmi dráma - de mindenképp mese, méghozzá a felnőtt korosztályhoz szóló mese. A rendező nem elégedett meg azzal, hogy az unalomig ismert, ezerszer alkalmazott séma szerint, "nehéz szociális körülmények" közé álmodja hőseit, akiknek "a mindennapok ezernyi konfliktusával" (egymással) kell megküzdeniük, kafkai ötlettel másik dimenzióba, egy patkány testébe zárta a főhőst.
Hubert (Pete Postlethwaite) egy átlagos ír família feje. Kenyérszállítással keresi a mindennapi betevőre valót, szereti a barna sört, lóversenyre jár, és veszekszik korántsem galamb-természetű feleségével (Imelda Staunton). A napjai egyformák, számára jól begyakorolt rutinok és rituálék szürke halmaza az élet. Egészen addig éli unalmas rutin-napjait, amíg egy este, a helyi pubból hazatérve furcsa metamorfózison esik keresztül - minden különösebb előjel nélkül patkánnyá változik. A rejtélyes átváltozás természetesen megteszi a maga hatásait: Pete egyik napról a másikra közismertté válik, és a feje tetejére állítja a család életét. Összeül a családi tanács eldönteni, hogy mit is kezdjenek az átlagosnak aligha nevezhető szituációval (és Huberttel), amikor felbukkan egy rejtélyes riporter (David Wilmot), hogy kicsivel még jobban megbolondítsa a történetet.
Steve Baron nevével kapcsolatban elsősorban a "Tini nindzsa teknőcök" című gyermek-rémisztgető jut eszébe az átlag mozirajongónak. A Patkánymese teljesen más műfajt képvisel, semmi köze a rendező korábbi zsengéihez. A mozi a legnemesebb brit hagyományok szerinti abszurd humorra, a fordulatos forgatókönyvre, és - nem utolsó sorban - a remek színészi játékra épít. Baron láthatóan remekül szórakozott a film készítése közben, könnyed snittekkel, játékos kamera-beállításokkal fűszerezi a sztorit, mégsem viszi túlzásba a látványelemek alkalmazását. Pete Postlethwaite, aki olyan komoly filmekkel bizonyította már tehetségét, mint az Apám nevében, nem veszi zokon, hogy saját fizikai valójában csak tíz-tizenöt percig látható a filmben, komolyan, nagy átéléssel, erőteljesen és remek humorral játszik. Éppen úgy, mint a többi színész, a morózus, ördögűző papot alakító Niall Toibin-től a mindentudó Matt bácsiig (Frank Kelly) - mindegyikük megtalálja a maga helyét a dramaturgia girbegurba szálai között.
A Patkánymese mindnyájunkról és mindannyiunknak szól. Mesébe írt társadalomkritika, játékosan komoly pszichológiai tanulmány, kor- és kórtörténet. Kifiguráz minket, saját történeteinket, személyiségünket mutatja fel görbe tükörként, szórakoztat, de úgy, hogy véletlenül se vehessük észre: saját magunkon nevetünk.
