Három aprócska történet alkot egy látszólag nagyívű elbeszélést, de nem vagyok meggyőzve, hogy ez így egy egész. Amitől persze még lehet jó.
Úgy szeretném meghálálni
Az utóbbi években csodálatos filmek érkeznek Szerbia és korábbi kapcsolt részeinek területéről, és ezek egyáltalán nem kizárólag a háborús traumát feldolgozandó alkotások. A macedón Anyák egy furcsa kísérlet, bár nem feltétlen példa nélküli. Három különálló történetet mesél el, amelyek összekötő kapcsa, sosem találnánk ki, hogy anyák állnak a középpontjában. Illetve már itt megbicsaklik a koncepció (bár ez nézőpont kérdése), mert tulajdonképpen egyik esetben sem ők a konkrétan kinevezett főhősök, de így vagy úgy, azért mégis csak közük van a történésekhez ilyen, vagyis anyai mivoltukban. És ebbe megint viszonylag könnyű belekötni, mert ennyi erővel lehetne az is összekötő elem, hogy mindegyiket anya szülte. De kicsit komolyabban vizsgálva Milčo Mančevski filmjét, tényleg olyan, mintha egy tematikus pályázatra beérkezett különböző hangvételű, stílusú, műfajú, technikájú stb. művekből válogatott volna a rendező, s ezeket gyúrta volna egybe, hogy messzibb példát ne hozzunk, mint a magyar Jött egy busz esetében.
Két film meg egy kicsi
[img id=285035 instance=1 align=left img]A truváj persze, mint mindig, az volna, hogy ezek a szálak azért érjenek össze, lehetőleg a végén, lehetőleg minél nagyobb hatást kiváltva. Én ezt megmondom őszintén, nem éreztem. Igen, felfedeztem a linkeket, a közös címkéket, látom, hogy ez az, aki ott amaz, de igazából és akkor mi van? Nem igazán egészítik ki, magyarázzák meg, hovatovább teszik teljessé egymást a történetecskék, vagy ha mégis, akkor mert egy pszichoanalitikus azt mondta. Persze ki vagyok én, hogy szembe menjek a tudománnyal, csak azt mondom, hogy ez igazi kohéziót nem teremt. Akkor már maradtunk volna a teljesen különálló, egyenrangú sztoriknál. De még ez sem igaz, mert az első történet szinte nyúlfarknyi a másik kettőhöz képest.
Felrázva, nem keverve
A méreg beszél belőlem, ami valójában – bármilyen faramucinak is tűnik ez – a legőszintébb jele annak, mennyire szerettem ezt a filmet. És szerettem volna, ha még jobban sikerül. Mindig rajongva figyelem azt az alkotói bátorságot, amelynek hála különböző műfajok keveredéséből újszerű dolgok születnek; aminek azonban általában csak egyediségében van értelme, ha innentől mindenki nekiállna egymás mellé szerkeszteni (de nem összekeverni!) az áldokumentum és a hagyományos fikciós elbeszélői műfajt, azt viszonylag hamar megunnánk. Mert ilyesmit tesz Mančevski: van egy elég ütős ötletre felhúzott elbeszélése, amely kisfilmnek bőven elegendő volna, szépen, komótosan csordogálna végig a fesztiválokon, mosolyognánk rajta és vele, a világ egy szép hely lenne, a szemünk kék, a hajunk szőke, lovunk egészséges világos szőrű stb. A rendező azonban mindenáron nagyjátékfilmben gondolkodott, ezért mögé helyezett egy hasonló hosszúságú Kék Fény-különkiadást, sok-sok beszélő fejjel, híradó-részlettel és újságcímlappal, amely mind a szkopjei rém történetét dolgozzák fel. Tényleg gyomorforgató bűnügyről van szó, nekem már-már a Hetedik jutott eszembe róla. Vagyis részint egy egészen más hangulat és miliő, de még inkább különböző formanyelvet hoz be az áldokumentum műfajával. Végigvitte ezt is, azt is, majd egy huszárvágással megteremtette a kettő közt feszülő hidat, amely viszont csak annyira stabil, mint azok a kötélből font bizonytalan szerkezetek az Indiana Jones-filmekből, szörnyen tátongó mélységek felett. Persze a főhős onnan ismerszik meg, hogy átjut rajta.
Kinek ajánljuk?
- Kortárs balkáni filmek rajongóinak.
- A kísérletező kedvű szintén filmeseknek.
- Akit anya szült.
Kinek nem?
- Akinek a lineáris szerkezet alapkövetelmény.
- Akit az erőszakolós-darabolós hírek kiborítanak.
- Aki valami Anyák napi emlékműsort sejt, az Emberek Mama c. számával aláfestve.
7/10
