Bár a mozizás alapértelmezett pozitív funkciója az lenne, hogy egy színesebb és bájosabb világba lépve, néhány óra erejéig kiszakadjunk szociális életünk és a hétköznapok kaotikus fáradtságából, gyakran mégis épp az ellenkezője történik. Vinterberg legújabb műve számtalan mizantróp gondolatot ébreszt, és mesterien az orrunk alá dörgöli, hogy mennyire nevetségesek, ugyanakkor szánalmasak vagyunk mi, emberek.
Lassan már nincs olyan műfaj, melyben a dán film ezermestere, Thomas Vinterberg ne próbált volna szerencsét – legyen az romantikus vígjáték, zenés film vagy sci-fi, több-kevesebb (de inkább kevesebb) sikerrel már mindenbe belekóstolt, kőkemény első drámáját viszont még maga sem tudta azóta sem felülmúlni (Születésnap / Festen, 1998). A Submarinóval (2010) már kimondottan jó útra tért, A vadászat viszont végre bebizonyította, hogy ennyi év elteltével újból lehet számítani rá, hiperrealizmusával még mindig képes pillanatok alatt felforgatni az ember lelkivilágát.
A film főhőse a frissen elvált Lucas (Mads Mikkelsen), a magányos óvodai asszisztens, aki teljes szívvel-lélekkel élvezi munkáját, és nemcsak a gyerekek, hanem a helyi közösség tagjai körében is népszerű. Bár családi élete romokban hever, és fiát sem láthatja annyira gyakran, amennyire szeretné, kolleganője, a csinos és kimondottan rámenős Nadja (Alexandra Rapaport) kezdeményezésével lassan mégis úgy tűnik, a félénk férfi ügyei lassan rendeződnek. Mihelyt kissé kitisztulna az ég Lucas feje felett, az ötéves Klara (Annika Wedderkopp), az egyik kislány az óvodából, aki ráadásul legjobb barátja, Theo (Thomas Bo Larsen) kislánya is, egy ártatlan gyermeki füllentéssel felmérhetetlen bajba sodorja. A Lucas kitüntetett figyelméért áhítozó Klara azt állítja, hogy a férfi molesztálta. Bár a rendőrségi vizsgálat után nem emelnek vádat ellene, ez az ártalmatlan félreértés a férfi totális kirekesztéséhez és kiutálásához vezet, nemcsak munkáját és nőjét, hanem legjobb barátját is elveszíti, még csak vásárolni sem mehet a helyi szupermarketbe, és maga is erőszak áldozatává válik. Az alaposan és intelligensen kidolgozott forgatókönyvnek köszönhetően Klara közel sem bűnösként van feltüntetve, noha legszívesebben kíméletlenül elpáholnánk rajta meggondolatlan tréfáját. A kislány nyilvánvalóan túl fiatal ahhoz, hogy felfogja, mi történik, de ez semmit nem változtat azon, hogy végérvényesen tönkretette Lucas életét, aki az utolsó morzsáig is egy szimpatikus, szerethető karakter, akinek jelenetről jelenetre féltjük az életét.
Mads Mikkelsen one-man show-ja iszonyatos erővel viszi a hátán a filmet, szenvtelen modorát pedig még Bresson is megirigyelné: egyetlen izmának sem kell rezzennie ahhoz, hogy arcára a világ összes fájdalma kiüljön. Az utóbbi években bármennyire is bevonzotta a hollywoodi szféra (A három testőr / The Three Musketeers; A titánok harca / Clash of the Titans; Casino Royale), Mikkelsen mégiscsak a dán filmekben mozog a legotthonosabban. Kimért sokszínűsége és minőségire csiszolt tehetsége a mindennapok tragédiájában érvényesül a legjobban.
Közel húsz év telt el azóta, hogy Vinterberg cimborájával, Lars von Trierrel karöltve megalapította a Dogma-mozgalmat, mely alaposan megzavarta az európai filmesek nyugodt életét. Bár a Dogma-filmeket oly jellegzetessé tevő összetevőket manapság már inkább mellőzik, a műfaj szülőatyja még mindig lazán tartja magát a mozgalom íratlan szabályaihoz, egy amolyan modernebb verzióként. Minden művészieskedés nélkül, minimalista elveket követve, Vinterberg ezúttal is meghúzódik a film hátterében, és hagyja, hogy az a maga természetességében bontakozzon ki. A drámaian egyszerű történet és a zseniális alakítások tagadhatatlanul fontos szerepet játszanak a film mechanizmusában, ami anekdota módjára az emberek manipuláltságát, „társadalmiasult egyéniségét” mutatja be, mely közel sem azonos az "személyes egyéniségükkel" . Nem társadalomkritika, csak egyszerűen tény, melyet kéretlenül is az orrunk alá dörgöl.
