Ugyan Baltasar Kormákur újabban hollywoodi sablonthrillerekkel (Csempészek, 2 kaliber) keresi a betevőt, tavaly visszatért szülőföldjére, hogy egy hamisítatlan izlandi történetet fessen szélesvászonra. Gulliról, a ’80-as években nemzeti hőssé vált halászról mesél, aki társaival hajótörést szenved az Atlanti-óceánon. Gulli persze nem hős, csak az átlagosnál nagyobb testzsírtartalmú s a fjordhideg ellen ezért jobban védett legény, Kormákur pedig ennek megfelelőn keresetlen, hétköznapi modorban vázolja a történteket. A sikerületlenebb álomgyári munkáira (Út a mennyországba) jellemző túlfacsart szívsajdítást szerencsére elhagyja, és a grandiózus, de kopár, kietlen izlandi tájra bízza a hangulatköltészetet.
Kormákur Hollywoodtól eltanulta, hogy egy szimpla filmbe nem kell apait-anyait beleadni: az emberek beérik azzal is, ha felmond egy sztorit elejétől a végéig, merészebb kacskaringók és szembeszökő szimbólumok nélkül. A Dermesztő mélység is korrektül letudott film, melynek fő erőssége a Pi élete giccsét kerülő, naturalisztikus miliőrajz. Régi helyismerőként Kormákur szerethetően vázolja az „Isten, család, vodka” szentháromságban hívő halászok életét, a szesztől fűtött és verekedésekkel központozott táncmulatságokat, a lepukkant, nyikorgó halászhajó bensőjében kibekkelt, sötétbe burkolózó munkanapokat. Tökéletesen izgalommentes ez az élet, amelyet a fagyos melankóliájú izlandi atmoszféra árnyal átélhetővé.
Kormákur filmje akkor működik igazán, amikor realista részletekkel pepecsel, amikor részeges átlagemberei csak isznak és rock ’n’ rollt hallgatnak a kanapén. Amikor Gulli az óceán közepén találja magát, a Dermesztő mélység is leülepszik. Baltasar ugyan főiskolán tanítható kizoomolásokkal jelzi legényünk jelentéktelenségét a végtelenbe nyúló óceánon, ám Ólafur Darri Ólafsson mégsem egy Robert Redford, hogy lebilincselően űzze a tengerbe vetett matróz szenvedésének mesterségét (All Is Lost). A premier plánokban fotografált, sirályokhoz és Istenhez szóló vallomások és a Super 8-as stílust imitáló képsorokban felidézett vulkánkitörés gyerekkori története sem bilincseli le a nézőt – a jelentéktelen kisember természettel vívott párharcát inkább a szárazföldi bandukolás rajzolja meg plasztikusan. A film erőssége, hogy nem oda helyezi a vége főcímet, ahová az álomgyári mozikban szokás, hanem továbbgördíti a történetet. A vulkáni kőzeteken ténfergő Gulli kálváriája már-már misztikus-vallásos képzeteket kelt, ellentétben az óceánban hánykolódó férfi szenvedésével.
A rendezőt viszont nem érdeklik a túlélés pszichológiai és érzelmi vonzatai, a főszereplő hányattatásait meglehetősen tartózkodó módon csengeti le. Amit a Phillips kapitány mindössze két percben összegzett Tom Hanks lenyűgöző alakításának köszönhetően, az innen fájóan hiányzik: a dráma elmarad, az egyszerű halászember visszatér egyszerű életéhez, a történtek értelmezését tudósokra és az istenhívő falubeliekre bízva. A film sem foglal állást, nem voksol értelmezési alternatívákra, és – ez már szimpatikusabb – nem helyezi piedesztálra sem szerencsésnek beállított főhősét. A tartózkodó esztétikai választás viszont a dráma mélységeit is limitálja: a Dermesztő mélység nem akar többnek tűnni a pár mondatban elmesélhető történeténél. Mint minden átlagosabb skandináv művet, ezt is a színészi játék és a fenséges táj menti. Mert a halálszürke horizontig nyúló, tüskés hegylánc és a hánytorgó, óriáshullámokat vető óceán úgy ejti rabul a képzeletet, mint a feneketlen víztömeg az elsüllyedt halászokat: gyorsan és visszavonhatatlanul.
Pont: 7/10
