A képregényeket márpedig meg kell filmesíteni, szögezi le a legújabb kori mozis kánon, mert az ilyesmi akkor is bejön, ha az előzmény nélkül a kutya le nem köpné, de még vacak is. A kánonokon persze könnyű csomót keresni, de nem nekünk, mert mi behozhatatlanul le vagyunk maradva, mondhatnánk, szerencsére, csakhogy a képregényeken kívül annyi, de annyi más dolog van, ami miatt e kimaradást inkább nagyon nagy bajnak érezzük, hogy felsorolásukba bele sem is érdemes fogni. Az amerikai képregény, mely mindezen megfilmesítési helytelenkedések legnagyobbik szemétdombja, számunkra egészen a közelmúltig olyan távoli, kis furcsa izé volt.
Mi e tárgykörben jobbára a Fülesen szocializálódtunk. Illetve anyagilag jobban eleresztett egyedeink a francia képregényfüzetek kommercionálisabb folyamán, az említett Pifen, az említett Asterixen és a nem említett Fixi-Foxyn, ha az ugyan francia volt. A Placid és Muzo biztosan. Ezek ugyanis a hatvanas évek vége táján meg a hetvenesek elejin is, decens ráfordítással persze, elérhetők voltak a jobbnak számító honi pavilonokban, hangozzék ez bármily tudományos-fantasztikusan. (A Volksstimme sajnos nem hozott képregényeket.)
Így aztán az Asterix megfilmesített változata egyenest a szívünkbe talál. Jár nekünk a körültekintő megvalósítás. Megérdemeljük Depardieu-t, vagyis személyén keresztül a franciák azon szándékát, hogy mindenből a legjobbat, legnagyobbat nyújtsák. Megpróbálták. Amit adtak, az viszont egészen más: még egy kis Amerika.
