A mozi iránti mélységes szerelem költői megvallása Can Togay játékfilmje, az Egy tél az Isten háta mögött. A szereplők sorsának apróbb-nagyobb drámai fordulatai ölelik körül ezt a személyes megnyilatkozást, akárcsak a történet helyszínéül szolgáló kis falut a magas hegyek, mégis mindenekelőtt ez a meleg érzelmi kötődés sugározza be a szelíd sodrású történetet. Egy már nem gyerek, még nem felnőtt fiú ráébred arra, hogy micsoda szunnyadó erő képes felszabadulni a vászonra vetített képekből, mekkora visszhangot verhet néhány elfeledett filmtekercs az emberek lelkében, és milyen tehetetlen ezzel az erővel szemben a vetítést (a mozit, a filmet, szimbolikusan a művészetet) letiltó hatalom, amikor már a látottak felszabadító hatására felszínre törni készülnek a régóta elhallgatott igazságok.
Van abban nem is kevés költői túlzás, hogy a történetbeli télen, valahol itt, Kelet-Európában, azaz az Isten háta mögött, a világtól elzárt hegyi falu népében éppen néhány régi filmtekercsből összevágott "mű" láttán kap lábra a rég elfeledett vagy tán soha meg nem ízlelt kurázsi, olyannyira, hogy indulata elsodorja a hatalom helyi gyakorlóját. Az az ív azonban szépen, szinte meghatóan rajzolódik ki a történetből, ahogy az emberek fokozatosan ráéreznek a dolgok kimondásának édes ízére, egészen a diktált rendnek való nyílt szembeszegülésig.
Ahogy földrajzilag nincs pontosan behatárolva, az Isten hátának melyik szeglete mögött bújik meg a falu (Isten egész háta, nem csak a Kelet-Európát takaró alkalmas arra, hogy mögötte a világtól elzárva élje életét egy ilyen filmbéli kis falu, ami persze egy egész régió szimbóluma is...), az idő pontosan behatárolható. Ez 1989 tele, egy volt világ utolsó és egy leendő világ legelső pillanata a külvilág nagy változásainak hírétől hermetikusan elzárt faluban.
Can Togay alkatában erősebb a költői hajlam, mint a drámai. Míg a képek nyelvén a hegyi táj poétikusan megemelt szépsége és tágassága megsokszorozza az emberek bezártságának, perifériára szorultságának atmoszféráját, a karakterekben és sorsokban sűrűsödő dráma erőtlenül, visszhangtalanul hal el egy-egy erős felütés után. Van szerelem, halál, féltés és féltékenység, de mindenekelőtt boldogtalanság, úgy a jelzés szintjén. Elmélyülni egyik sem tud, mert a legnagyobb figyelmet vonzó figurákat is egyetlen, főként külsődleges vonás jellemez. A falu vezetője ordítós, a felesége éneklős, az elhagyott favágó néma, a pénzes férjet választó hűtlen kedves szomorkodós. A dolgokat markában tartó kocsmárosban Eperjes Károly sejteti meg egyedül, hogy az ember sok mindenből van összegyúrva, jóból is, rosszból is, még ha egy alaptípust kell is megjelenítenie a történetben.
A film középpontjában álló kamasz hőst a szlovák Matej Matejka játssza. Nehéz szerepében intelligens és érzékeny, mint egy jó médium, a felnőttekhez fűződő viszonyával ő közvetíti azok emberi értékeit vagy épp értékhiányát.
A fenséges táj látványa mellett (operatőr Balogh Gábor és Kardos Sándor) Másik János zenéje az igazi drámai szereplő.
