Mindannyian láttunk már háborús filmet. Alapfelszerelés a rejtőszínű (lehetőleg zöld vagy barna) katonai egyenruha, a mocskosra mázolt arc és a rengeteg lőszerszám. Kell aztán még csúszni, meg mászni sárban-koszban. A vér sem hiábavaló és jól jön a nagyon férfias, egyszemélyes hős is a moziban. Természetesen amerikai paneleket sorolok itt: az európai, pláne művészfilm most a körön kívül esik. A történetnek valamilyen egyértelműen pozitív üzenetet kell hordoznia és a vég sem lehet túl tragikus. Ebből a pár elemből biztonsággal összerakható egy jól működő, élvezhető háborús mozgókép amerikai módra.
A felsorolt film-patentek A nap könnyeiben is félreismerhetetlenek. Nigériában járunk, éppen polgárháború dúl az országban. Két tábor harcol a hatalomért. A film rosszakra (egy gonosz tábornokra) és jókra (a meggyilkolt korábbi államelnök és egyben törzsfőnök fiára) redukálja a problémát, hogy ne kelljen sokat bajlódni idegen konfliktusok, bonyolult nevek megjegyzésével. Keveset tudunk meg az ellenségeskedés okáról: el kell hozomra hinnünk az alkotóknak, hogy a jók tényleg jók és a rosszak tényleg rosszak. Elég sajátos felfogás, de ez még csak a kisebb problémák közé tartozik.
A történetbe egy amerikai, speciálisan képzett tengerész-gyalogos elit-egység is bekapcsolódik. Azt a feladatot kapják, hogy menekítsenek ki egy amerikai orvosnőt a veszélyes zónából. A doktornő (Monica Bellucci) azonban nem akarja betegei nélkül elhagyni a kórházat, így a katonák kénytelenek magukkal cipelni a betegeket is egy darabig. Nincs szándékukban kimenekíteni a doktornő védenceit, csak csalinak használják őket és egyedül az amerikai nőt ültetik a biztonságos bázis felé tartó helikopterre. És pont. Idáig akár el is hiszem és talán még csodálkozom is, hogy sehol a magányos hős.
Persze nem kell sokat várni a nagy fordulatra: a Bruce Willis által megformált parancsnok "bensőjéből vezéreltetve" visszafordítja a helikoptert és lehetőséget ad néhány szerencsétlennek a menekülésre. A többiekkel pedig elindul a közeli kameruni határ felé...
A film ezen a ponton elkanyarodik a filmművészettől, és egyértelműen átlép a politikai propaganda kategóriájába. Hiszen nem egyszerűen arról van szó, mint kiderül, hogy egy önfejű parancsnok súlyosan veszélyezteti sok másik ember életét, hanem egyenesen ő a szabadság bajnoka és hírnöke. A menekítettek között találjuk még a volt elnök fiát, aki vissza szeretné szerezni a hatalmat. Ő is a szabadságról prédikál.
Súlyosan emlékeztet a film retorikája az iraki konfliktus során alkalmazott politikusi beszédekre. A párhuzam megtalálása nem nehéz feladat. A néző akkor érzi magát igazán becsapva, amikor a fináléban még a katonai ököl is az égbe lendül egy freedom-kiáltással kísérve. A képlet tehát annyi, hogy azok gonoszok, ezek jók. Mi a jókat támogatjuk és elhozzuk a felszabadulást ennek a kis primitív népnek.
Lehet ilyen filmet csinálni, csak nem szabad rá jegyet pénzért eladni, hiszen nem művészet, hanem politikai hirdetés. Át van a néző verve: izgalmas háborús filmet vár és nyálas okítást kap az amerikai álomról. Hiába a gyönyörű Monica Bellucci: itt már ő sem segíthet.
