Meghökkentem, és így fog járni az is, aki Az utolsó blues, A brooklyni testvér és/vagy A skorpió megeszi az ikreket... alapján alkotott magának képet Gárdos Péterről. Őt eddig ún. közönségfilmesként könyvelték, de mivel ez nem jelent semmit, határozzuk meg inkább szerzőként, aki saját történeteit viszi filmre - többnyire érett férfiak magánéleti, szakmai és erkölcsi válságáról. Ezzel persze megint ott vagyunk, ahol a part szakad, lévén ez a legelterjedtebb filmtípus a középnemzedék körében. Hagyjuk is a múltat!

Most valami mást látunk, Lázár Ervin Csillagmajor című elbeszélésciklusának adaptációját és egy korábban történetmesélős, szövegelős rendezőt, akit épp ez az irodalmi anyag indított arra, hogy elkezdjen képekben beszélni. Ezt a nyelvet lassan ideje lenne védetté nyilvánítani, mielőtt végleg kihal. Lehet, hogy az olvasást lenyomta a film, az viszont biztos, hogy az irodalom visszavág, hiszen a moziban szinte csak képeskönyveket vetítenek.

A porcelánbabában alig hangzik el több szó, mint a Barbárok párbeszédeiben. A lényeget a látvány, a táj, a tárgyak, de legfőképpen az arcok mondják. Már a nyitány - délutáni zsúr egy villa kertjében, lombon, megforgatott csipkés napernyőn átszűrődő fények, mosolyt villantó szemek és fogak, magasugró fiúk mozdulatainak ritmusa - erős képi hatásai megdelejezik a nézőt, és amikor a követő kamera a leselkedő-lopakodó ember nézőpontjából láttatja az elnéptelenedett esti kertet, végképp magába szippant minket a film világa. A hős egy lakli kamasz, klottgatyában és zsíros kalapban, akit elbűvölt a magasugrás, és mindenáron ki kell próbálnia. A következő jelenetben honvédruhás lovasok ügetnek be a majorba. A parasztok rémült, értetlen csoportjában ott áll a mi fiúnk. A házkutatók éppen a gyerek maga fabrikálta sporteszközét találják gyanúsnak, a "hajintáshoz" használt súlyt, majd előkerül a magasugrókapu, és kijelölik a futópályát is. A parasztfiú minden számban legyőzi az idősebb, izmosabb katonákat, de mielőtt befutna a célba, leteríti a végsőkig frusztrált hadnagy géppuskasorozata. Ne firtassuk, miért presztízskérdés, hogy a csakúgy proli- meg parasztgyerek bakák legyenek az elsők, hiszen még azt sem tudjuk, mit keresnek a pusztán. Érjük be azzal, hogy ott vannak, és bármit megtehetnek!

Most jön a csoda. Az öregasszony mosdatja halott unokáját a kútvályúban, és a vérrel együtt eltűnnek a sebek is; a gyerek felül, és vigyorogva a markába pöki a golyókat.

Erre kapta meg Lázár Ervin azt az állandó jelzőt, amit talán Illés Endre adott Gelléri Andor Endrének: tündéri realista. Nem mesélem el mind a három epizódot - a második (A porcelánbaba) az ötvenes évek elején játszódik, a harmadik (A keserűfű) a háború után, a svábok kitelepítésekor -, legyen elég annyi, hogy isteni beavatkozással oldódnak meg azok is. Megvesz-szük mi még ezt? Sok alkotó úgy rákapott a mindenható szerepére, hogy elhitte: akkor tesz csodát, amikor csak akar. Olyanok ők kivagyiságukban, mint A porcelánbaba járási elvtársa: "kiszállnak" a központból, hogy csodát tegyenek igazság helyett. Igazságtalannak ott van nekünk az élet, legyünk realisták, és tűrjük sorsunkat. De van úgy néha, hogy másokét nem tűrhetjük, és teszünk valami mélyen emberit (olyasmit, ami ellenkezik az ember szokott természetével, ezért véli az a másik, hogy csoda történt vele). Erre az írónak is joga van, éppúgy és annyiszor, mint a közönséges halandónak.

A három megfilmesített novella nem három különálló, még csak nem is lazán összefüggő epizód. Hiába lép el a karból egy-egy ember, aki arra az időre kitüntetett figyelmet kap, főszereplővé válik, a Csillagmajornak maga a major, a pusztaiak összessége a főhőse. Egy magyarországi (vagy Kárpát-medencei, vagy közép-európai) közösség a rohadék XX. századból. Mint Szabó Istvánnál a Tűzoltó utcaiak, Kerekes Péternél (Ladomiri rémhistóriák és legendák) a ladomérvágásiak. Az élet hagyományos, kötött rendje és a kívülről, erőszakosan és idegenként betörő politika (utóbb történelem) ellentéte mégiscsak egy zárt kis falun szemléltethető a legjobban. Katonák jönnek, sajátok vagy külföldiek, csendőr, rendőr, kékávós, nadrágos emberek, urak, elvtársak a városból, és csak a baj jár velük, akár ölnek, akár szépeket ígérnek.

Egy filmben, amelyben alig van szöveg, és hozzá még egy közösség a hőse, kulcsfontosságú a szereplők megválasztása. Hát ez itt tökéletes. Gárdos tudta, hová kell profi színész és hol tilos. A két fontos idegen (a hadnagy és Csurmándi a központból) szerepét Bertók Lajosra és Csányi Sándorra bízta. Mindkettő döbbenetes. A majoriakra már jelzőm sincs. A legkülönbözőbb életkorú, alkatú emberek dél-Pest megyei falvakban - Kunpeszéren, Tatárszentgyörgyön, Újhartyánban, Hernádban, Ladánybenén, Felsőlajoson, Örkényben, Dabason, Táborfalván - élnek, és érezzük, hogy nem szerepet játszanak, hanem ez a maguk vagy a felmenőik élete. A vége főcím előtt Gárdos sorra bemutatja őket egy-egy rövid életképben - civil ruhájukban és lakóhelyükön, a házuk előtt ülve párjukkal, unokájukkal vagy kedves állatukkal.

A szótlan filmhez jó választás Ágens szövegtelen (bár helyenként módfelett művészi) ének-zenéje, a régi alkotótárs, Máthé Tibor pedig operatőri jutalomjátékra kapott lehetőséget: áradó nappali fénytől az éjszakai jelenetekig, a nyári színektől a fekete-fehér középső epizódig tudásának szinte teljes skáláját felvonultathatja. Alig hihető, hogy a pénztelenség miatt mind-ez videóra készült, és utólag nagyították fel 35 mm-re. Itt közlöm azt a gyanúmat is, miért csak 75 perces A porcelánbaba: egy negyedik epizódra már nem futotta. Pedig néztem volna mégboldogan.