Költői látomások keverednek rögrealizmussal a börtönfalak közt játszódó karriertörténetben.
Régóta vártuk már A próféta megérkezését kis hazánkba, és nem pusztán a bezsebelt Cannes-i Nagydíj vagy az áradozó nyugati kritikák, hanem a rendező személye miatt is. Sajnos azzal kellett szembesülnünk, hogy Jacques Audiard (A számat figyeld, Halálos szívdobbanás) körülrajongott filmje erősen túl van értékelve, így a csontig hatoló mozgóképes műremek helyett egy korrekt, de felejthető börtöndrámát kaptunk. Képletesen szólva: ez a próféta kissé enerváltan és zavarosan beszél, ráadásul nem mond semmi újat vagy megrendítőt a felajzott hallgatóságnak. A próféta persze csak a nem mindennapi elvárásokhoz képest okozott csalódást, amúgy számos értékkel rendelkezik, amit az is jól mutat, hogy 150 percen keresztül képes maradéktalanul lekötni a nézőt.
A film főhősével, az alighogy nagykorú Malik El Djebenával, a börtönbekerülése napján ismerkedünk meg. Az ő szemén keresztül ismerjük meg a fegyház íratlan törvényeit, a faji alapon szerveződő klánok külső és belső erőviszonyait, és így vele együtt lépkedünk fölfele ennek az erőszakra épülő mikrotársadalomnak vértől csúszós ranglétráján. Audiard akkurátus aprólékossággal tárja föl a börtön sajátos hierarchiáját, melyhez Malik hihetetlen gyorsasággal alkalmazkodik. A börtönélet megpróbáltatási során a film nem a főhős lelki drámájára koncentrál, inkább azt mutatja be, hogy mi mindenre képes az ember a túlélés érdekében. Malik az éppen domináns korzikaiakhoz csapódik, és egy kockázatos gyilkossággal meg is váltja magának a jegyet, hogy a rettegett klán semmibe vett csicskása lehessen. Innen, a mélyből indul a tizenéves arab fiú karriertörténete, melynek végére a börtön (és a környék) legnagyobb hatalmú keresztapájává növi ki magát. A próféta tehát a gengszterfilmek leggyakrabban használt sorvezetőjét, a "felemelkedés-történetet" oltja bele a börtönfilm műfajába, és érdekfeszítően mutatja be, hogy az alvilág trónusa felé vezető út sokszor nem a gépfegyver, hanem a kávéfőző mellől indul.
Hiába azonban a két és fél órás játékidő, a film mégsem képes elég alaposan bemutatni a felemelkedés nehezen megragadható folyamatát. A cselekmény utolsó harmadában tátongó ellipszisek miatt kissé elsietettnek tűnik a finálé, s fájdalmasan hiteltelenné válik a végső diadal. A hosszú előkészítés után a hatalomátvétel túl hirtelen megy végbe, így éppen abba a bűvös metamorfózisba nem nyerünk bepillantást, hogy a túlélésre bazírozó űzött vad miként alakul át a dzsungel királyává.
További problémákat vet fel a film stiláris következetlensége is: a naturalista elbeszélést ugyanis időnként a főhős víziói szakítják meg, olykor pedig Malik első áldozatának szelleme kísért a cellájában, ezek a lírai jelenetek azonban teljesen kilógnak a film szövetéből. A hősünk kiválasztottságát szavatoló szürreális látomások ugyan már kapnak dramaturgiai funkciót, de egyáltalán nincsenek kibontva, ezért Malik próféta-volta jelentéktelen mellékszállá csökevényesedik. A film, a címében is exponált spirituális síkja így nem több fölösleges vakvágánynál, hiszen a naturalista stílusban kibontakozó karriertörténet teljesen maga alá gyűri a misztikus olvasatot.
A próféta ezzel együtt egy kiváló karaktereket felvonultató társadalmi látlelet, mely szigorúan alulnézetből ábrázolja a szociális folyamatokat. A dramaturgiai üresjáratokat feledtetik a hibátlan színészi alakítások, így a végeredmény egy tanulságos és izgalmas börtönmozi, nem pedig az a kortalan remekmű, aminek beharangozták.
