"To my father." – olvasható a film végi ajánlás. Apa mesél. A kicsi kezdi, apja megtoldja, és dagad-dagad a mesetészta barátokról, szerelemről és egy furcsa lényről, aki csak addig félelmetes, míg dalra nem fakad.
Bibo Bergeron Párizsi mumus című francia műve szimpatikus kísérlet az amerikai animáció uralta vásznon és piacon, hogy megmutassák kisebbeknek és nagyobbaknak, az öreg kontinensen is suttognak elalvás előtt történeteket a szülők gyerekeiknek. Az éjszakai félelemnek ez a leghatásosabb ellenszere.
Engem, anno az ószeressel riogattak a felnőttek, ugyan mumus is létezett, de annak valahogy nem dőltünk be. Bezzeg az ószeres a lim-lomokkal felpakolt taligájával, valóban rémületesnek tűnt. Ki tudja, hátha a sok ócskaság egy rossz gyereket rejt, és hamarosan mi leszünk a következők? Az öreg bekiabált az udvarra, talán kapott is valami lukas lábast, de mi a rejtekhelyünkről csak görnyedt hátát láttuk, amint lassan távolodott beletörődve sorsába. Pedig, ha az arcába néztünk volna, nem láttunk volna mást, csak a mindennapos iparkodást.
A legújabb animációs film hősei is csak addig rémüldöznek, amíg szemtől-szembe nem kerülnek a várost rettegésben tartó ismeretlen kreációval. A film a tízes évek francia fővárosát annak vagányait, írnám, hogy kokottjait rajzolja meg, de természetesen nem ebbe az irányba megy el a sztori. Vannak benne jók és rosszak, szelídek és elbizakodottak, bátrak és gonoszak, ahogy az lenni szokott egy valamire való mesében. És persze vannak benne csodák, égig érő virágok és egy bolha, eleinte a szokásos formátumban, de.. Innentől a mesegenerátor működik.
Raoul, a lezserkedő-vagánykodó fuvaros női névre hallgató furgonjával szeli a várost nap, mint nap. Egyik alkalommal barátjával, a félénk, szerelemtől sóhajtozó Emile-lel egy távol tartózkodó tudós üvegházszerű laboratóriumába szállítmányoznak valamit, ahol aztán nem tudnak ellenállni a csábítóan csillogó, titokzatos löttyöket rejtő üvegcséknek. Így aztán furcsa véletlenek sorozatán át a még furcsább löttyök csodákban fuzionálnak, és 3D-ben életre kel egy gyerekkori történet, amit apa mesélt.
Az az igazán megkapó ebben a filmben, hogy múlt század eleji világával – egy kivételével – életszerű figuráival ismerős és belakható történetet varázsolnak elénk. A három dimenzióban élvezhető mozi Párizsa szép, sőt, itt-ott egészen varázslatos.
A találóan karikatúraszerűre animált figurák mesélnek a legendás francia sármról, ami itt inkább kissé ficsúros nagyotmondás, mesél a tehetségről, ami előtt valóban szélesre tárta kapuit az avantgard irányzatoktól izgatott város. Mesélnek a női bájról, amely nemcsak a szép és vonzó küllem, hanem az eszesség szinonimája is. Egy énekesnő, Lucille a tulajdonképpeni főhős, aki okos szívével meglátja a „mumus” valódi lényét.
Csak hálásak lehetünk ennek a francia filmnek, mert a gyerekeknek egy olyan kerek világot mutat meg szórakoztatóan és izgalmasan, ahol egyenrangúként szállnak harcba a nemek az ostoba önkénnyel. Esetünkben egy régi vágású fabulával van dolgunk, amely azért is ismerős, mert egy polgári világban bukdácsolnak alteregóink egy "rém" nyomában. A Párizsi mumus egy kicsit visszavezet az elmúlt idők meséjébe is.
Egyet nem értek csak. Miért angolul énekelnek egy hamisítatlan montmartre-i mulatóban, mondanom sem kell, egy nem éppen francia hangzású dalt? Mert a neve angol, The Rare Bird? A jövőbeli, lehetséges könnyebb forgalmazás miatt? Mindenkit megnyugtathatok, a francia nyelv tanulása, sőt hallása sem okoz maradandó károsodást. Nyugodtan közelebbi ismeretségbe kerülhet vele bárki. Az angol rendkívül hasznos nyelv, de jelen esetben teljesen fölösleges, hiszen látható, hogy mennyi tehetséget és szeretete fektetett a rendező filmjébe, amiről biztosra veszem, gyerekkora óta álmodozhatott.
Velem ellentétben, Bibo Bergeron a bolhából nem elefántot, hanem egy kedves történetet kerekített.
8/10 pont
