Egy egészen zárt világba, a komolyzene különös birodalmába nyerhetnek bepillantást azok a nézők, akik megnézik A búcsúkoncert című filmet. Lenyűgöző alakítások és frappáns párbeszédek emelik a dráma színvonalát, aki viszont nem szereti a lassabb tempójú filmeket és a komolyzenét, messziről kerülje el a vonósnégyesről szóló filmet.
Beethoven életének utolsó évében, már egészen süketen komponálta meg vonósnégyesre az Opus 131-et. A mester a közel negyven perc hosszú darabot hét részre osztotta, azonban a különböző tételek között nincs szünet, így elképesztő teljesítményt követel meg a mű előadása a zenészektől. Időközben a hangszerek elhangolódnak, a figyelem lankad, és még a legjobb, legtehetségesebb művész is hibázik. Beethoven saját elmúlásának küzdelmét öntötte ki magából a zene nyelvén.
A muzsika és az elmúlás kapcsolatának kérdésével foglalkozik az elsőfilmes Yaron Zilmerman új művében, A búcsúkoncertben. A dráma középpontjában a Fúga nevű világsikerű vonósnégyes áll. A tagok éppen a következő, szám szerint a huszonötödik évadjukat kezdenék, amikor a csellista, Peter Mitchell (Christopher Walken) bejelenti, nem tudja folytatni a zenélést, mert Parkinson-kórt diagnosztizáltak nála. Ez komoly kihívás elé állítja az együttest, hiszen az elmúlt negyedszázadban végig változatlan felállásban játszottak.
A váratlan zenekari válság hatására az évek alatt aprólékosan felhalmozott, de soha meg nem beszélt konfliktusok ősi erővel törnek elő a szőnyeg alól. Veszélybe kerül a brácsás, Juliette (Catherine Keener) és a másodhegedűs, Robert (Philip Seymour Hoffman) közti, eddig tartósnak hitt házasság, az első hegedűs szerepét betöltő Daniel (Mark Ivanir) számára pedig egész eddigi életműve kérdőjeleződik meg.
A búcsúkoncert fantasztikusan mutatja be azt az ötven feletti kort, amikor az ember elbizonytalanodik azokban az értékekben, amelyek korábban megrendíthetetlennek tűntek. A vonósnégyes tagjainak életét a zene tartotta össze, és amint elkezd feloldódni a ragasztó, az évek alatt összetákolt világ a darabjaira hullik. Ezzel párhuzamosan zajlik Peter leépülése, ami további nyomást fejt ki a többi szereplő döntéseire.
Komoly indulatokat látunk a filmben rendkívül művelt és értelmes emberektől. Nem lehet szó nélkül elmenni a színészi gárda lehengerlő alakításai mellett, és bár mindenki remek, Philip Seymour Hoffman valósággal brillírozik a mindig másodrendű férfi és zenész szerepében. Mély és emlékezetes dialógusokkal dolgozik a film, a dinamikájára viszont inkább a töredezettség jellemző – egyes jelenetek tartalmasabbak, mások talán laposabbak. Mégsem fordul unalomba a dráma, mert a néző csak fokozatosan ismeri meg a múltban lappangó titkokat, amelyek évekig terhelték a karakterek viszonyait.
És közben folyamatosan szól a melódia – de nem A nagy Gatsby csillogó és harsány popzenéje, hanem a régi idők tartást adó komolyzenéje. A párkapcsolati drámák közepette a rendező apró lépésekben tárja elénk a klasszikus zene világának minden dicsfényét és árnyoldalát. Akárcsak a főhősök, a nézők számára is támaszt nyújt a muzsika visszafogott ereje. Hiszen éppen azt mutatja be A búcsúkoncert, hogy ahogy nem tudunk élni zene nélkül, ugyanúgy nem tudunk élni szerelem nélkül – még ha olykor a kettő egybe is esik.
Értékelés: 8/10
